Chat-Lover (Otayuri)

58.

*angeriger*
-Te Otabek...- ülök föl az ágyon.- Ismerem azt, akibe ennyire szerelmes vagy?- csak mert nekem tisztára ilyen érzésem van. Mármint... Úgy beszél, mintha rá kéne jönnöm, hogy kit szeret...

-Igen... biztosan ismered.- mosolyodik el óvatosan, puhán. Ilyenkor gyönyörűbb japán összes virágzó cseresznyefájánál a tavak fölött naplemente idején... Sőt, gyönyörűbb minden evilági csodánál. Nem is ide tartozik. Ő egy isten...

-Na, a turbékoló gerlepár is jöjjön enni!- kiabál Yuuri, mire én elmosolyodok. Örülök, hogy sokkallta jobb kedve van. Az alvas tényleg mindenen segít.

-Turbékol a halál!- kiabálok vissza, mire Otabek megcsóválja a fejét.- Most meg mi a baj?- nézek rá félszegen.

-A halál nem turbékol... és miért nem akarsz te turbékolni?- az a gyermeki őszinteség, ami az arcáról lesüt valahogy a lelkembe mar.

-Turr turr!- kezdek el csapkodni, és fotgolódni, mire hangos hahotázásban tör ki.

-Yuri... te mi a jó istent csinálsz?- szinte fetreng már, és a könnyeit törölgeti. Nem érti? Nem érti. De majd én elmagyarázom neki.

-Te mondtad, hogy turbékoljak, mint egy galamb...-motyogom, majd én is felnyerítek. Szörnyű humorom van, tisztában vagyok vele...
Hátradőlök az ágyban és mosolyogva hunyom le a szemem. Megnevettettem. Ez már fél siker, nem?

Nem sokkal később feltápászkodok és szegény kazakh barátomat magammal rángatva csörtetek ki a konyhába, ahol Yuuri már az asztalnál ül.

Otabek is helyet foglal, én meg előveszek egy poharat a konyhaszekrényből és friss vizet töltök bele. Lehuppanok az üres széket és nekilátunk enni. Jobbanmondva a többiek vesznek magukhoz ételt.

A barátomon látom, hogy nem reggelizett, de az, hogy most itt eszik, az a legkevésbé sem zavar, hiszen így legalább nem azt nézik, hogy eszek-e vagy sem.

Mióta is nem ettem? Számoljunk. A tegnapi vacsora az nem is volt vacsora, Yuuri a kajakészítéshez túlságosan is ki volt készülve. Bár ezt utólag sem bánom.

Tegnapi ebéd... Nos az is elmaradt anya miatt. De talán jobb is.

Tegnapi reggeli... letagadtam. Szóval ettem egy almát, semmi más nem volt. Edzettem, sétáltam, nevettem... A kalóriaégetés is megvolt.

Büszke vagyok magamra. Még akkor is, hogyha most szétvet az éhség. De egy pohár víz és egy hazugság majd megteszi. Az mindent megold.

Szépen, nyugodtan, lassan szürcsölgetem a nedűt, ami hidegen csorog le torkomon, figyelem az útját egészen addig, ameddig fel nem veszi testem hőjét és el nem tűnik.
Ádámcsutkám minden egyes kortynál nagyot liftezik. Lehunyt pillákkal rágcsálom a pohár szélét két nyelés között.

-Yurio.. Minden rendben?- kérdezi aggódva a japán. Mit szúrt ki rajtam? Furcsán iszok?! Észrevette volna, hogy nem eszek?!- Olyan sápadt vagy...- érinti meg puha tenyerével homlokom, hogy testhőmérsékletem ellenőrizze. Akárcsak egy igazi anyuka...

-Semmi bajom nincs, kérlek ne aggódj!- veszem fel a bugyután mosolygó maszkom. Tényleg nincsen. Pusztán csak undorodok magamtól és a testemtől. Csak legszívesebben meghalnék. De nem kell aggódni, megoldom majd magam is. Semmi szükség nincsen beavatkozásra. Tényleg. Kérlek dőlj be az unalmas, hamis mosolynak! Csak ezt az egy szívességet kérem...

-Aham. Én meg Kanadából származok.- mondja hitetlenkedve a kazakh fiú.- Kérlek egyél...- tol elém egy szelet kenyeret. Kiszúrta volna? Remélem még rá tudom kenni a rengeteg edzésre és a fáradtságra.

-Köszönöm, de nem vagyok éhes!- állok neki a tiltakozásnak, mire a másik kettő összenéz, majd tekintetük rám emelik.

-Ez hülyeség... Nem ebédeltél, nem vacsoráztál... azt hiszed, hogy hinni fogok neked?- sorolja a gyámom már-már ingerülten.

-De én...

*lö én*
Remélem tetszett a rész, metrópótlón írtam lol
Egyre több olyan kérdést kapok, hogy mikor hozom össze a csórélábúakat
De emberek, tessék megnyugodni, hamarosan lesz minden mi fujoshit és fudanshit éltet
Jelenleg csak még jobban összebogozok minden szálat, hogy ki lehessen rendesen bogozni
Amúgy
A drága Otayuri az egyik kedvenc helyemen fog összejönni lol
Na, sziasztok😄😄