Chat-Lover (Otayuri)

87.

*angeriger*
Esik a hó, innen is látom, pedig az ágyam bőven nem az ablak mellett van (nehogy kivessem rajta, vagy mifene).

Szeretem a havat, és odahaza jó sok is szokott esni. A magyarok szerint ez hóvihar.
Szerintem éppen, hogy csak szotyog bármi is az égből.

Nem mintha számítana, innen bentről úgy sem tapinthatom az apró jégkristályokat, akkor mit számít?
Beka szerint úgysem fog megmaradni.

Azt viszont tudom, hogy mi fog megmaradni.

A kibaszott. Szuicid. Hajlamom.

Most, hogy túléltem, csak rosszabb lett minden. Akárhova nézek, bevillan a hullám képe és minden másodpercből látom a halál felé vezető kiutat.

Félek, ez van. Rettegek.

Igazából nem is tudom, hogy mitől. Nagy az esély, hogy saját magamtól.
Ezzel pusztán csak egy baj van.

A félelem gyűlöletet szül.

És én tiszta szívből gyűlölöm magam.
Minden okom megvan a világ legboldogabb emberének lenni, és az is vagyok... De akkor, amikor egyedül maradok, mindig győznek a gondolataim.

A gondolataim, amik szerint nem érek semmit. Amik szerint ez az egész csak egy undorító hazugság. Csak nem érdemlem meg ezt az egészet. Ha akkor és ott meghalok, akkor minden jobb lenne.
Ha jobban tönkrementem volna teljesen.
Ha nem szeret belém a legjobb barárom. Ugyanis felesleges valaki olyat szeretni, aki gyűlöli önmagát. Fájdalmat fognak neki okozni a gondolataim. A saját magam elleni utálatom, a szuicid megjegyzéseim...

Tönkre fogják tenni a lelkét. Nem fogja érteni, hogy miért vagyok ilyen. Meg akar majd menteni... Miközben engem már nem lehet. Olyan szörnyeteg vagyok, aki lassan nem csak magának, hanem másnak is árt.

El kell löknöm magamtól mindent és mindenkit, mielőtt megsebzek komolyabban bárkit is. Nem tehetem ki őket annak a veszélynek, hogy eldurran az agyam és véletlen nekik esek és nem magamnak.
A célpont csakis én lehetek, senki más. Mert nem vagyok hajlandó saját negatív érzéseimet másokon kitölteni, annál nagyobb parasztság nincs is.

A célpont csakis én lehetek. Saját magam elől fogok menekülni sírva, üvöltve, de senki mást nem bántva.
Szépen, csendben kell szétmarcangolnom önmagam, hogy mások ne lássák a gödröt, mit saját koporsómnak ások.

Nem szabad.

Nem akarom, hogy bárki is aggódjon értem, hogy bárki is szeressen.
Csakhogy egy kedvenc számomból idézzek: "Please don't love me, it's a waste..."...

Ha összeveveszünk, akkor egy darabig fájni fog nekik... De utána jobb lesz. Tudom és kész.
Mindenkinek jobb, ha nem kell egy szörnyeteg közelében élniük.

Majd ha mindenkit ellökök magamtól, akkor majd lehetek egyedül  és tuni fogom, hogy senkinek sem fáj többé az, amit magammal teszek.
És ha így cselekszek, akkor nyugodt lelkiismerettel vághatom magam felismerhetetlenségig szét.

És akkor maximum találnak egy holttestet, amit nem lehet beazonosítani, mindezt nem sokkal azután, hogy a világbajnok Yuri Nikiforov eltűnik.
Bár... Remélem, hogy nem kötik össze a két esetet, és csak abban a tudatban élnek, hogy elvesztem....

Örökre.

Majd írok nekik egy levelet, hogy mindezt csak azért teszem, mert szeretem őket.
És nem engem kell megmenteni önmagamtől, hanem őket kell tőlem.

Egy kétlábon járó szörnyeteg vagyok, aki beleőrült a saját gondolataiba, semmi több....

*lö én*
Remélem mindenki napját sikerült elbasznom a saját gondolataim leírásával🙃🙃
Azért remélem tetszett a rész😄