Chat-Lover (Otayuri)

21.

*angertiger*
Amikor kicsi voltam, minden este imádkoztam Istenhez. Azt kértem tőle, hogy inkább engem bántson, mint másokat, de úgy éreztem, nem hallgat meg. Nap, mint nap láttam embereket szenvedni az utcán. Embereket, akiknek nincs pénzük ételre, és nincs még a legnagyobb téli hidegben sem fedél a fejük fölött. Sajnáltam őket, és azt akartam, hogy ők boldogak legyenek az otthonukban, és inkább rajtam csattanjon az ostor, mint rajtuk. Én erős vagyok, összetörhetetlen! Legalább is azt hittem...

Életemben először hét évesen bántottam önmagam. Annyira erősen haraptam meg a karom, hogy vöröses-lilás foltok lettek rajta. Természetesen edzésen szerzett sebeknek álcáztam őket. Ha a szüleim megtudták volna, hogy mit csinálom magammal, akko pszichiátria zárt osztályra kerültem volna a jóvoltukból. Ezért eltitkoltam minden fájdalmamat és mosolyogtam. Egy tökéletes álcát építettem fel magamnak, ami miatt mindenki erősnek és büszkének lát. Ez az álca annyira bejött, hogy még ma is használom, sőt, le se veszem. Egyszerűen hozzám nőtt, és képtelen vagyok levakarni magamról mások előtt.

Az igazi arcom még Otabek előtt sem vagyok képes megmutatni. Ez olyan, mint amikor annyi ideig hazudsz valamiről, hogy már te is elhiszed. És agyszerűen borzasztó, hogy még azelőtt sem tudom megmutatni a valódi énem, akit szeretek. Valahogy szemtől szembe teljesen máshogy viselkedek, mint csetelés közben. Valószínüleg ezért hisz teddybear jó embernek...

A hegeim továbbra is véreznek. Egyszerűen gyönyörű. Ahogy találkozik a csillogó fém, a hófehér bőr és a mélyvörös vér... Persze ha bárkinek is elmondanám az ilyen imádataimat, akkor el lennék könyvelve önveszélyes alaknak és szintén pszichiátriára jutnék. Azt meg nem akarom...

Néha elgondolkozok azon, hogyha meghalnék, akkor vajon hány ember sírna a sírom körül? Hány embernek hiányoznék igazán? Hány ember nem értené, hogy miért pont én haltam meg?

Vajon akkor Viktor azt mondaná, hogy bennem még óriási lehetőségek vesztek el? Vajon Yuuri zokogna legalább annyira, mint amikor meghalt Vicchan? Nem, biztosan hamis az utóbbi. Vicchan egy szerethető szőrgombóc volt, aki mindenkinek jót akart. Vicchan ezerszer értékesebb volt, mint most én, annak ellenére, hogy egy kutya volt...

Vajon Otabek emlékezne rám? Végül is, ott volt a 'Welcome to the Madness'. Azt közösen adtuk elő. Arra mindenképpen emlékezni fog. Meg talán a katona-tekintetemre. Meg arra, amikor megmentett az angyalkáim elől. Meg a közös kávézásra, amit megzavartak Viktorék. Talán emlékezni fog a tiszta Agapémra. Ő talán még emlékezne rám..

És mi van Nikával? Miután meghaltam, talán kicsit kaotikusabbak lennének a festményei? Talán el sem jönne a temetésemre. Annak ellenére, hogy mindig feketében jár, nem szereti igazán a morbid dolgokat. Morbid dolognak számít a bátyád legjobb barátjának a temetése? Biztosan...

Beka vajon még emlékszik rám? Emlékszik az ő Yurájára? És össze tudja kapcsolni velem? Ha igen, akkor sem hiszem, hogy ott lenne a temetésemen. Ma már semmit nem jelentek neki. Több, mint tíz éve találkoztunk utoljára. Mi köze van ma hozzám?

És vajon teddybearrel mi lenne? Ő vajon össze tudna engem kötni angertigerrel, miután nem válaszolok neki? Tudom, hogy egy született hülyegyerek, de biztosan menne neki. Ő talán ott lenne...

Vajon a szüleimnek még számítok? Hiszen kidobtak... De mégis ők a vér szerinti szüleim. Bár nem akarom, hogy miattam szomorúak legyenek...

És vajon ki boldog azért, mert élek? Kinek jobb így?

Otabek biztos találna más legjobb barátot. Teddybear úgy sem ismer. Bekának már nem számítok. Viktornak és Yuurinak úgy is csak teher vagyok. Nikához úgy sem köt annyi szál, bár ő a legnagyobb fanom. A szüleim már nem is jöhetnek szóba, ha az általam hozott boldogságot vesszük. Az angyalkák biztosan találnának egy új feltörekvő srácot, akit imádhatnak. Egyszóval senkisek sem kellek különösebben...

Óvatosan megnyalom a pengémet. Érzem, ahogyan a vérem fémes-édes íze szétárad a számban. Szeretem ezt az ízt, és különben is, a pengém nem maradhat mocskos, mert összeretkezi a cipőmet. Na jó, ez nagyon Levi Ackermanos volt...

Ahogy a nyelvem hegyével nyalogatam a pengémet, egyszer csak fájdalmat érzem a számban: megvágtam magam. De nem érdekel. Pont azért csinálom, hogy fájjon. Hogy, akár egy kis időre is, eltűntessem a fejemben lévő káoszt. Hogy a lelki fájdalmaim egy kicsit enyhüljenek. Kimondtam: kész. Ezért vagyok egy elfuserált függő. Azért, mert képtelen vagyok elviselni a lelki fájdalmaim. Azért, mert nem vagyok elég erős. Azért, mert egy elcseszett ember vagyok...

-Yuri! Itt vagy?- kérdezi aggódó hangon a világ legcsodálatosabb embere. Akaratlanul magam elé képzelem a kissé zilált sötét haját, és az aggódó fekete szemeit. Magam elé képzelem a karcsú, de férfias alakját. Az acélbetétes-bakancsos stílusát. Magam elé képzelem azt, ahogyan megölel. Azt, ahogyan teljes szívéből megcsókol. Magam elé képzelem minden vágyam, és úgy érzem, hogy válaszolnom kell neki... 

-I.. Igen!- köszörülöm meg a torkom. A hangom halk és karcolós. Olyan, mintha az előző pillanatban keltem volna fel. Vagy mintha most sírtam volna... Mennyire is jól esne sírni! Állítólag a sírás után minden jobb lesz...

A pegébet óvatosan visszadugom az eredeti helyére, megigazítom a felsőmet és kilépek a fülkéből. 

-Itt is vagyok...- mosolyodok el hamisan. Sem boldog- sem szomorú, csak üres. Ez vagyok én... 

-Yuri...- mondja rémülten Otabek. A hangja halk és egy kicsit reszket. Mi történt? Miért vagy ilyen? Átvérzett a ruhám? Kilóg a pengém? Otabek, miért vagy ilyen?!- Yuri... Miért véres a szád?..

Rémülten a tükörbe nézek. Ez nem lehet igaz! A szám egyik sarka véres-nyálas, ahogy az arcom azon része is. Otabek! Kérlek ne láss ilyenkor...

*lö én*
Itt is vagyok a tökéletesen történetmentes résszel, de remélem azért örömmel olvastátok ^^
Viszoooooont, köbö egy hétig nem lesz rész, mert edzőtáborba megyek.
Ja, és most magamhoz képest boldog vagyok owo
Remélem tetszett ez a rész, és ha igen, akkor nyomj egy csillagot, és írj egy kommentet!
Köszönöm QwQ