Chat-Lover (Otayuri)

93.

*angertiger*
-Mi lenne, ha elmennénk együtt szórakozni együtt?- teszi fel a kérdést Viktor reggeli közben. Most négyen üljük körbe az asztalt, ugyanis Bekával rászoktunk arra, hogy vagy náluk, vagy nálunk alszunk. Ma éjjel az utóbbira "szavaztunk".

Szóval most csak itt ülünk és eszünk.

-Mire célzol?- replikázok a kérdésre egy másikkal.

-Csak arra, hogy nem messze innen nyílt egy új szórakozóhely. Gondoltam, hogy megünnepelhetnénk a tizenynolcadik születésnapod Yurio...- mosolyog rám a nevelőapám. Igaz is, nemsokára itt a nagykorúságom napja.
Olyan gyorsan eltelt ez az egy év!

Szinte csak repültek a napok így visszanézve, viszont közben... Ennek az évnek a végét szeretem csak, viszont az olyan, hogy megérte érte végigcsinálni.

Megérte Bekáért végigcsinálni az egészet!
Azt a szeretetet, amit nem kaphatok meg mástól, azt ő megadja. Senki más nem tudna úgy szeretni engem, ahogyan ő teszi...

Most úgy hangozhatok, mint egy gagyi romantikus történet szereplője, de nem, ez a valóság. Álmaimban sem hittem, hogy találok valakit, akivel ilyen jó lenni...

Azt hiszem, hogy mi is megy Viktor és Yuuri közt. Ez egész túl jó ahhoz, hogy igaz legyen!

-Amúgy... Mit szólnátok a ma estéhez? Vagy van már valamelyikőtöknek programja?- szólal meg most a japán.

-Én benne vagyok!- vigyorodok el.

-Nekem is jó...- húz magához a kazakh és nyom egy apró puszit a fejemre. Olyan jó, hogy valaki ennyire szeret engem!

--

Este van, lassan indulnunk kell... És végre kiválasztottam a szerelésem!

Fekete tornacsuka, fekete szaggatott csőgatya, egy Life is Stange-es póló... Tökéletes!
Még a fejembe nyomok egy fekete csövessapit és a hátamra terítek egy fekete kabátot.

Nézegetem magam egy kicsit a tükörben... Olyan furcsa, hogy nem is olyan rég itt láttam magam kövérnek, most pedig magamra tekintek és rájövök, hogy vékony vagyok, pedig azóta már híztam is.

Furcsa... Vajon akkor is így néztem ki valójában? Ráállok a mérlegre és megnézem a kijelzőt. Négy kilóval nehezebb vagyok, mint akkor, amikor először akadtam ki a súlyomra... Mégis minden másabb. Minden jobb. Miért voltam akkor olyan, amilyen?

Valószínüleg soha nem tudom meg... Bár talán jobb is, hogy nem. Most jelenleg szeretem a testem, de a szeretet, mint tudjuk, egy nagyon törékeny dolog és ha megreped, akkor hamar szétesik.

Csak elsétálok a tükör elől és mosolyogva ülök le a konyhaasztalhoz, ahova nem sokkal utánam Viktor és Yuuri is megérkezik.
Most teljesen olyanok vagyunk, mint egy család.

A helyiséget szeretet lengi körbe, és az idilli nyugalmat Beka csöngetése szakítja meg, ami csak annyit jelent: végre indulhatunk.

Az ajtó kinyitása után Beka nyakába ugrok. Annyira szeretem!
Ahogyan megölel, mindig biztonságban érzem magam... Tudom, hogy ő meg tud védeni engem bárkitől és bármitől!

Elindulunk az utcán, amit csak a gyér utcai lámpák és pár karácsony után fennmaradt égősor világít meg. Annyira nyugodt minden... Akárcsak egy vihar előtti csend.
Van a gyomromban egy rossz előérzet, de elnyomom. A ma este a felhőtlen szórakozásé, nem ronthatom el a hülyeségeimmel!

Szépen lassan a helyszínre érünk, ahonnan már az utcára hallatszik a dübörgő zene.
Ahogyan a belépünk a félhomályos helyre, egyből hatalmába kerít egy kellemes érzés.

Talán a fülledt levegő, a jókedv vagy az alkohol gőze miatt, de felengedek. Megszűnik a gyomorgörcs és a félelem és egyszerűen Bekával ugrálni kezdünk mi is, ameddig Viktorék megkeresik a bárpultot.

Érzem, ahogy elfogy a levegő, de nem érdekel. Valahogyan hátborzongatóan kellemes, ahogy a testemen gyöngyözik az izzadság, mintha csak újra a jégen állnék egy hosszú edzés után.

Ó, hogy az mennyire hiányzik! Magamnak okoztam, hogy soha többet nem csatolhatom fel és hogy soha többet nem csúszhatok a hófehér gyönyörűségen. Annyira a legjobb akartam lenni, hogy tönkretettem magam. Vicces, nem?

-Yuri! Kimegyünk kicsit levegőzni?- kiabálja Beka a fülembe, mire én bólintok. Felsőjébe kapaszkodva megyek utána, míg ő töri az utat a bulizók között.

Ahogy kiérünk a friss levegőre, hirtelen fázni kezdek.
Kicsit eltávolodunk a bejárattól, ő a falnak dől én meg hozzábújok.

-Viktorék jól eltűntek, nem?- kérdezem kuncogva.

-De...- mosolyog rám.- Mondjuk lehet nem is baj... Valahogy elég kínos, amikor előttük csókollak meg. Jobb szeretem, ha kettesben vagyunk, mint most...- érinti ajkait az enyémhez.

Belekapaszkodok a felsőjébe és lábujjhegyre állok. Nyelveink a kihallatszódó basszusok ritmusára járnak, szó szerint egymásba fonódunk.

Olyan jó... A csókja édes és kellemes... Szeretem... Szeretem... Szeretem, ahogyan van nekem!

Hirtelen valami az arcomnak ütődik és a földre esek. Kipattannak a szemeim... És meglátom azt, akit soha nem akartam újra látni.

-Mocskos buzik...- morog a férfi újabb ütésre készülve. Andrej... Andrej az. Andrej Plisetsky.

-Apa, állj le és csak tűnj innen!- üvöltök rá.

-Yuri?!- döbben meg, amikor meghallja a szavaim, viszont arca dühöt tükröz újra.- Az én fiam nem buzi... És már rég nem vagy a fiam!- esik nekem.

*lö én*
Szomorúan jelentem be, hogy már csak 1-2 rész van hátra.
Ja, és lenne egy kérdésem: megírjam nektek novellába azt a Viktuurit, amiből letrejött ez? Ha érdekel titeket, akkor mondjátok. Meg akkor is, ha nem😂😂
Remélem tetszett ez a rész, és... Sziasztok❤