Chat-Lover (Otayuri)

42.

*angertiger*
Otabekék nem rég búcsúzkodtak el tőlünk, hiszen Olívia már megbeszélte Viktorékkal, hogy pontosan mikor utazunk és foglaltak jegyet - a választás nemmellesleg a szerda hajnali járatra esett, és ma van szombat -, a testvérpár pedig kiáradozta magát magyarországról - ami nem mellesleg az alap lelkesedésemet is megduplázta -, már későre jár, így nem maradtak tovább.

Szokásos antiszociális tevékenységemet folytatva a besötétített szobám falai közt burkolózok bele hálózsákomba, és háton fekve kockulok a telefonomon.
A végigpörgetett facebookon nem nagyon ragadja meg a figyelmemet egyetlen poszt sem. Lájkvadász, csöpögős, depressziós, szerelmesek, idézetek, egy-egy rajz, barátnős képek, valakinek szülinapja van, őt eljegyezték, ő terhes, ők válnak....

Hirtelen egy főzős videót dob fel a hírfolyam. Valamiféle gyümölcstorta. Ahogyan édesen folyik le az oldalán a ragacsos massza.... A pirospozsgás, csillogó eper, a könnyed tejszínhab.... A csokoláde-forgács a tetjén.... 

Összefut a nyál a számban. Megéheztem és ezt az is bizonyítja, hogy a gyomrom egy hatalmasat kordul. Igaz is... Ma alig ettem valamit! Meg tegnap, meg tegnapelőtt... De ha egyszer nem kívánom az ételt? Különben is. Kalória. Kalória mind...

Most mégis, mintha a korábbi bűneimért leróni szükséges büntetésem kapnám: a világ éhsége csap arcul, már-már elviselhetetlenül.

Fáradtan és nyúzottan mászok ki az ágyból a konyha felé indulva, hátha találok valami ízlelőbimbó-ingerlőt.... Akárcsak egy kiéhezett ghoul, úgy akarok a hűtőszekrény életére törni! 
Akárcsak egy őrült, úgy indulok ki a szobámból. Viktor és Yuuri a hangok alapján a szobájukban beszélgetnek és nem is bírálom őket: fárasztó nap volt a mai, és ilyenkor már mindenki nyugovóra tér.

Kivéve azok, akik depressziósak, szerelmesek, antiszociálisak, kockák... Vagy csak szimplán éhes tigrisek...

Próbálok minnél halkabban csörtetni egészen addig a pontig ameddig el nem érkezek a nappalinkban elhelyezett tükörrel egy vonalba. Futó pillantást vetek képmásomra és megtorpanok.

A tükörből egy alacsony, kövér fiú néz rám vissza kopogó szemekkel, amiknek árnyalata szörnyen, fertelmesen visszataszító és haja is úgy áll, mint egy félőrülté.
Hol vagyok én?

Óvatosan megérintem az arcom. Én vagyok. Magamat látom... Legutóbb még kevesebb zsír volt rajtam! Ennyire nem figyeltem volna a táplálkozásomra? De én...

Undorító. Kövér. Legszívesebben bottal sem nyúlnék magamhoz....

Megemelem a pólómat és megtapogatom az alhasam. A rózsaszín és vörös ötven árnyalatában pompázó hegeim alól is kilátszik a háj. Az elemiekben undorító dolog. 

Ujjaimat végigvezetem testemen és öklendezni támad kedvem. Hova tűnt az a vékony, feminim fiú, akire korábban felfigyeltek az emberek? Hová tűnt az a gyönyörű lény, aki egykor én voltam? Hol van? Hová tűnt?

És ez az undorító test vágyik ételre. Hogy még több zsírt halmozzon fel. Undorodok magamtól. Undorodok a vágyaimtól. Én nem ilyen voltam! Nem akarok ilyen lenni! Újra vékonnyá akarok válni! Örökké olyan feminim testalkatot akarok! Ha már másom nincs, amivel Kiemelkedhetnék a tömegből....

Óvatosan előhúzom a fürdőszobai mérleget és ráállok. Tekintetem nem hazudott, híztam.... Nem csak beteg képzeteim, rémképeim ezek, amiket most látok, hanem a valóság.
Erősen a karomba csípek, hátha csak álom, hátha csak lázas vagyok és csak azért van lidércnyomásom!...

De semmi. Továbbra is csak visszataszító önmagamlátom...

A sírás határán vánszorgok a konyhába és nyitom ki a hűtőt. Finomabbnál finomabb ételek, miknek már csak a látványára összecsordul a nyál a számban...

De nem ehetek belőlük. Csak kalória. Sok kalória. És kalória egyenlő zsír. És zsír egyenlő elhízás. Már így is förtelmes vagyok, nem mehet ez így tovább!

Nagyot nyelve kiveszek egy üveg vizet, majd a hűtő ajtaját becsukva hanyatt-homlok iszkolok a helyszínről, mielőtt kísértésbe esnék. Nem szabad!

Amint beesek a szobám ajtaján és magamra zárom azt, hangosan kezdem el vedelni az életet adó folyadékot. Ha a szomjat oltja, akkor mást is kell oltania... És oltja is. Csillapítja az éhségem!
A felfedezésemre szinte felsikkantok örömömben. Van ellenszere az éhségemnek! Így újra le tudok fogyni!

Az ajkam sarkainál lefolyt vízcseppeket mosolyogva törlöm le, majd mosolyogva lépek az íróasztalomhoz és előveszem a pengém.

Mosolyogva húzom fel a pólóm és mosolyogva esek magamnak.

Mert az emberiség csak egy pillanatra megoldás. A napfény, a szeretet, a hamis kacaj csak ideig-óráig csillapítja a lelki sebek fájdalmas lüktetését. De akkor hogyan tovább a magányok éjjelben? Így.

Pont így.

*lö én*
Remélem érthetően írtam le a dolgokat, de ha ez még valakinek nem vol világos, akkor később másik szemszögből is megnézzük Yurit, rendicsek?
Gome, hogy mostanában egyre depressziósabb, szuicidabb és öngyűlölőbb gondolatokat adok szegénykének... De a hajnal előtt legsötétebb az éjszaka, nem?
Sajnálom, ha valakinek a vízivásból már leesik, hogy mi van szegénykémmel.... Bár adja az ég, hogy senki se értse!
Köszönöm, hogy elolvastad ezt a részt, meg úgy ámblokk a könyvet, köszönöm hogy támogatsz 
Imádlak titeket <3