Chat-Lover (Otayuri)

Epilógus

-Hugiii!- ugrok a testvérem nyakába. Imádom basztatni azzal, hogy hét perccel fiatalabb nálam!

-Mi van Zsenka?- forgatja a szemét. Elég furcsa, hogy rajta nem látszik meg az a várakozással teli öröm, ami csak úgy árad belőlem.

-Szerinted milyen lesz a családunk?- ugrálok kihangsúlyozva az utolsó szót. Család... Olyan furcsa ez.
Amióta az eszünket tudjuk, mi vagyunk az árvaház ikrei. A szüleinket sosem ismertük, itt nőttünk fel.

Tizennégy évesek vagyunk, így már egy ideje feladtuk a reményt, hogy valaha is örökbefogadnak, hiszen tíz év fölöttit már nem szokás, de most megtörtént a csoda.

Nikita nővér elmondása alapján egy jókivágású harmincas éveiben járó pasi lesz a gyámunk. Valami külföldi, akinek kicsit vágott a szeme... Vajon milyen lesz vele élni?

-Gondolom olyan, mint bármelyik minta. Papa, mama, gyerekek, csupa szív szeretet...- morog, miközben a  táskájába hajtogatja azt a vajmi kevés cuccát.

-Dehát ma jönnek értük... Te nem vagy izgatott?!

-Figyelj Zsenka...- mosolyog rám.- Csak szard le egy kicsit az egészet. És ha ennyire pörögsz azon, hogy milyen lesz, akkor lehet nem is lesz olyan nagy élmény, ha meglátod őket...

-De-de! Várj... Még egy kérdés!- szökdécselek izgatottan.- Szerinted szeretni fogják a műkorcsolyát? És szerinted majd nézhetjük mindig élőben?!

-Ahj... Biztosan. De az sem baj, ha nem... Figyelj, a lényeg, hogy lesz két lányuk. Talán lesznek testvéreink, de alapvetően lesz anyukánk és apukánk, aki remélhetőleg szeret minket. Ez lebegjen csak a szemed előtt, rendben?

Lelombozódva bólintok és én is nekiállok pakolni. Ecsetek, régi rajzok... És azok a cuccok, amik mellénk voltak egy dobozba rakva. Megtartottam, nem is tudom, hogy miért. Valahogy így közelebb érzem azokat, akik megszültek minket.

Egy pólya, egy plüssmaci és egy plüsstigris... Hugival Otabek Altinnak és Yuri Nikiforovnak hívjuk őket, hiszen rajongunk értük.

Kár, hogy Yuri lesérült... Igazi tehetség volt, és biztos vagyok benne, hogy leverte volna Viktor Nikiforov világcsúcsát egy zsinórban hatszoros világbajnoki címmel.

Hajlékony, erős, gyönyörű... Mindig is olyan akartam lenni, mint ő.

Erről jut eszembe: hugival poénból mindig Otayuri ikreknek hívtuk magunkat, ugyanis kicsit olyan, mintha az ő gyerekeik volnánk. Én szőke, világos bőrű vagyok, viszont magas és olyan a testalkatom, mint a kazakh példaképünknek.
Hugi pedig úgy néz ki, mint Otabek, de alacsony és hajlékony. Vicces, nem?

Olyan, mintha a szüleink lennének. Persze ez biológiailag lehetetlen... De na. Fantáziálgatni sem szabad?

Amikor összepakoltunk mindent és lehúztuk az ágyneműket, tovább pörgök. Izgatott vagyok, de rohadtul.
Végre lesznek szüleink!

Persze Nikita nővért is szeretem, de mégis más egy állami alkalmazottban bízni, mint a szüleidben...

-Ikrek!- szól be az említett nő a szobába kezében egy kisgyerekkel, akit cumisüveggel etet.- Itt vannak a szüleitek. Remélem jóban lesztek... Legalább is ti kedvelni fogjátok őket!- kacsint egyet. Milyenek lesznek a szüleink? Miből gondolja, hogy jóban leszünk?

-Ezt ránézésre nem lehet megállítani...- morog hugi. Annyira tipikus... Én pörgök, mint a mérgezett egér, ő meg mint egy kiábrándult nyugdíjas nyanya.
Persze jófej ő is, sőt... Ha yaoit vagy helyes fiúkat mutogatsz neki, akkor ő is tisztára bepörög (pont ezért az egyik kedvencünk az Otayuri. Két baromihelyes fiú yaoizik...).

Felkapom a táskám a hátamra és ugrálva elkezdem a hugom rángatni. Nikita nővér megy elöl, mi meg utána. Mostmár végre látni hugi szemében is a gyermekien izgatott csillogást.

-Várjatok itt még egy pillatatot...- tartja fel a bejárati ajtó előtt az ujját.- Még el kell nekik mondanom pár dolgot és majd szólok, ha jöhettek!- mosolyog ránk és kislisszol a résnyire nyitott ajtón, majd becsukja.

-Szóval... A két lány, aki jön, vérszerint is testvérek. Tizennégy évesek és kétpetéjű ikrek... Szeretném akkor bemutatni nektek Zsenka és Katja Altint...

Altin?! Altin lesz a vezetéknevünk?! Pont, mint Otabeknek... Kyaaaa!

-És ne ijedjenek meg a reakciójuktól, mert lehet, ha egy kicsit bizarrul fognak reagálni, amikor meglátják önöket...- és a végén valami suttogás, amit nem tudok kivenni. Mikor láthatjuk őket?! Mikor?!- Gyertek lányok...- nyitja ki Nikita az ajtót, mire én hugit szorongatva lépek ki a fénybe.

Egy pár áll kint. Egy hosszú szőke, alacsony és egy magas kazakh. Csak nem?! Mi történik?!

-Beka!- kiált fel az alacsony örömmel a hangjában. Ez a hang... Csak nem? Nem, az nem lehet...- Pont mintha a mi gyerekeink lennének!- tapsikol örömében.

-Igazad van Yura. Pont mintha a mieink lennének...- mosolyodik el a kazakh és apró puszit nyom az a másik feje búbjára.

-ÓMÁJGÁD!- visítok fel.- YURI ÉS OTABEK?! ILYEN NINCS!

-Megsüketülök vaze- morog hugi.

-És?! OTAYURI IS REAL ÉS AZ APÁINK!- ugrálok és a földre rántom hugit is. Yuri legugol mellénk és nevetve megérinti a homlokom.

-Te vagy Zsenka, igaz?- mosolyog rám, mire én újabb fangörcs-rohamban török ki.- Hallottam, hogy műkorcsolya-rajongók vagytok. Vicces, nem?

Látom, hogy hugi is fangörcsöl, csak jó titokban. De előlem aztán nem rejtheti el!

-Jöttök egy nagy ölelésre?- tárja szét a karjait Otabek, mire mindhárman egyszerre pattanunk fel. Szinte felborítjuk őt, mire csak hatalmas nevetésben törünk ki.

És egy pillanatra úgy nézünk ki, mint egy valódi, szerető család.

*lö én*
HEY HEY HEY
most, hogy vége teljesen a sztorinak, lassan felrakom a Viktuurit, meg minden szösz
De
Hogy tetszett? Szerintetek kapott méltó befejezést? Miért szerettétek olvasni?
Továbbra is várom az ötletem az ezután jövő pofázásaimhoz😉
Addig is ciao és lessétek meg a többi munkám is, ha kedvetek lesz hozzá❤