Chat-Lover (Otayuri)

80.

*angertiger*
-Ez nem az, aminek látszik!

-Akkor mi?- Viktor csodálkozva mered ránk a kórház reggeli fényei közt.- Azt láttam, hogy csókolóztok. Ezt nem lehet félreérteni.... nem?

-De mi nem járunk!- veszem magamhoz az irányítást.- Csak régi orosz szokáshoz híven egy baráti csók volt...

-Nekem azért annál szenvedélyesebbnek tűnt, de ti tudjátok...- motyogja.- Amúgy Yurio!- lép mellém gyorsan témát váltva.- Elmagyarázod, hogy pontosan mi is történt az éjszaka folyamán?

Hirtelen megfagy a nemlétező hangulat, és én nagyot nyelek. Ha most mindent kitálalok, akkor pszichiáterhez visznek. Hazudni meg nem akarok... viszont most élek. Tudja a franc, hogy mi lesz a reakció.

-Hát... meg akartam halni....- motyogom szégyellve a tettem.- De időközben rájöttem, hogy élni akarok. Meggondoltam magam és....

-Amint meglátott, azt kérte, hogy mentsem meg. Egy sállal próbálta a vérzést elállítani, de ennél többre volt szüksége...- Viktor arca olyan szinten lefagyott, hogy azt még az internet explorer is megirigyelné.

-Hogy... mi?- tágra nyílt szemei és remegő hangja mindent elárul a sokkjáról.- Yurio... öngyiljos akartál lenni?

-Nem haltam meg, és nem történt semmi!- nevetek.- Nem kell értem aggódni, minden rendben!- hazudok olyan nemes egyszerűséggel, mintha csak az időt mondanám meg. "Nem kell értem aggódni!"... Csak már lassan félek önmagamtól, de semmi gáz!

Utálom, ha aggódnak értem. Ha féltenek mindentől. Vagy ha csak gyengének titulálnak.

Én erősnek akarok látszani. Legalább másokkal akarom ezt elhitetni, ha magammal nen tudom...

-Dehogynem Yuiro! Majdnem megölted magad.. nincs minden rendben!- szinte kiabál Viktor a dühtől.- Mi csak próbálunk téged megvédeni, hát nem érted?!

-Nem vagyok gyenge! Nincs szükségem segítségre!- kiabálok rá.- Ha valami bajom van, akkor azt meg tudom oldani egyedül is! Nem a két évvel ezelőtti énem vagyok!

-Akkor azért fogytál tizenhat kilót és azért vagdostad szét az egész tested, mert minden rendben van veled?- apám hangja gúnyosan visszhangzik a szobában.

-Azt csinálok a testemmel, amit akarok. Ha úgy gondolom, hogy így van esélyem szépnek lenni, akkor így van...- suttogom sírás határán. Otabek átkarolja a vállam és magához húz nyugtatóan, mintha jelezni akarná: ő itt van nekem, és úgy szeret, ahogy vagyok. Egy depressziós, elbaszott, rokkant buzinak.

Mert nem vagyok több.

Nem bírom tovább: lecsordul az első könnycsepp az arcomon. Miért szeret Otabek? Ez egy hazugság... túl jó ő hozzám.
A Tokyo Ghoulban is megmondták: ha egy nálad tíz kategóriával jobb ember érdeklődik irántad romantikus értelemben, akkor az tuti csak szemfényvesztés.

Ez az egész túl jó ahhoz, hogy igaz legyen.

Eltolom magamtól a kazakh fiút..  jobb lesz neki úgy, ha én nem vagyok ott bezavarni.

Sokkalta jobb lesz neki. Csak egy teher vagyok, ami jó poénnak tűnik 2-3 napig... és utána meg megunják és kész.

Egy vicc az egész.. de sírunk mi majd...

Legalábbis én sírni fogok, az biztos. Mert reménytelenül szerelmes vagyok ebbe az idiótába, és nem kizárt, hogy miután ő eldob engem, mint egy használt tárgyat, én még akkor is rajongani fogok érte.

Ha most abbahagyjuk, akkor még nem veszett fejsze nyele a barátságunk, igaz? Még megmenthetem azt, amibe kapaszkodhatok... még jobb, mint a semmi.

Talán olyan, mintha megtarthatnám a halott kiskutyám... de legalább még ölelhetem azt, amit szeretek mindennél jobban.

-Figyelj...- nyöszörgöm halkan a fülébe, miközben Viktor idegesen telefonál - valószínüleg Yuurival -, mire Otabek kérdőn néz rám.- Nem lenne neked egyszerűbb, ha hagynánk az egészet a francba?

*lö én*
Az itten megírt érzéseim le vannak kopirájtozva, szóval... remélem azért olvasható volt.
Itt írtam ezt a részt a Szentgyörgyi panelból (de majd csak wifiről töltöm fel😜😜)
Szejjasztoook🖤🖤