Chat-Lover (Otayuri)

11.

*lö én*
ÓMÁJGÁD!!! 3K megtekintés QwQ Köszönöm!!!

*angertiger*
-Bárcsak igaz lenne...- sóhajtok fel a komment láttán. 
-Huh?- vonja fel a szemét Otabek és elolvassan az előbb említett rövi szöveget. Érzem, ahogy a feszültség egyre nő közöttünk. Félek megszólalni. Nem akarom, hogy rájöjjön arra, hogy igazából milyen is vagyok én. Lehet, hogy akkor soha többet nem szólna hozzám. Eltávolodna tőlem. Meggyűlölne. Mert egyáltalán nem vagyok olyan igazából, minth amilyennek hisznek. Azt hiszik, hogy erős vagyok. Bátor. Kitartó. Jófej. Kedves. Barátságos. Életvidám. Hát én aztán minden vagyok, csak ez nem...
-Ööö... Csak arra értettem, hogy jó lenne, ha lenne normális magánéletünk. Mármint nem jönne hozzám egyfolytában valaki az utcán, vagy elmehetnék úgy egy buliba, hogy egy halom paparazzi ne követne...- hazudozom össze-vissza. Legszívesebben benyögném (ezzel mondjuk beoltva magam), hogy "Én is ezt mondanám"...
-Ja, akkor jó...- gondolkodik el.- Már azt hidtem, hogy másra érted...
-Mire másra?- teszem fel eléggé meggondolatlanul a kérdést. Pedig tudom, hogy mi rá a válasz, de ezt akkor is muszáj volt...
-Hát az Otayuris részre... Mármint ne érts félre, nincs semmi bajom a melegekkel, de te akkor is a legjobb barátom vagy- mosolyog féloldalasan. Basszus! Hogy... Hogy lehet valaki ennyire helyes?! A csillogó szemeiben látok egy kis viccelődést... És törődést. Hogy érdekli, mi van velem. És érzem, hogy nem csak a lelkemben árad szét egy bizonyos kellemes, meleg érzés ennek hatására...
Francba! Édesistenem, nekem is pont most kell full kanosnak lennem! Perszee... Viszont az nem lenne vidám, ha rájönne erre. És pont most kell cicanaciban lennem! Gratulálok Yuri, összehoztad! De valamit kéne kezdeni ezzel itten... Lássuk csak. Az ágyamon ülünk... Hát persze itt a takaróm! Ennyire még sosem vágytam a takaróm közelségére...
Rendben... 3... 2... 1... Felkapom a csücskét, magamra rátom, és az oldalamra fekszek. 
-Ööö, Yuri, minden redben?- kérdezi kicsit aggódva Otabek. Imádom, amikor így beszél. Ilyenkor annyira más. Annyira más minden. Bár nem látom, tudom hogy ilyenkor ráncolja a szemöldökét. Meg a hangja is kicsit magasabb lesz. Minha valaki a 'Senpaiához' beszélne. Vagy nem tudom. De szeretem azt, amikor ilyen...
-Jó éjszakát, alszok!- motyorgom és tetőtől talpig bebújok a takaróm alá. Már éppen le is hunynám a szememet, hogy nyugodtan tudja egy hatalmasat sóhajtani, de ekkor hirtelen besüpped mellettem az ágy. Vagyis a hátam mögött, mert az előbb említett testrészemmel a falnak fordulva fekszek, az oldalamon.
Érzem, hogy egy kis hűvös levegő áramlik be ameleg takaróm alá. Meg aztán egy kéz átölel a derekamnál. És, be kell valljam, egy kicsit meglepődök. Mert ez csak Otabek keze lehet. Persze a mi kapcsolatunkban normális az érintés, meg minden, de ez... Főleg, hogy magához húz. 
-O... Otabek!- szólok rá halkan. Ha hangosan beszélnék, akkor biztos hallaná, hogy megremeg a hangom a hasam aljában szétáramló forróságtól...
-Dehát te mondtad, hogy kell a fanservice a népeknek nem?- húzza le óvatosan a takarót a fejemről. 
-De most senki sem lát minket!- förmedek rá kissé dühösen. Valóban volt egy egyességünk arról, hogy a fanoknak adunk pár félreérthető jelzést arról, hogy mi "járunk". Persz ez csak egy rossz vicc, mi? Otabek a heterók heterója... Soha az életben nem lenne kötünk semmi. Az előbbi megjegyzését is csak kedvességből mondta. Talán azért, mert kezdi sejteni. Kezd sejteni mindent. Azt, hogy miért dobtak ki a szüleim. Meg a múltamat. Meg azt, hogy az én kapcsolatom a szüleimmel régen sem volt a topon. Meg talán azt is kezdi sejteni, hogy milyen is vagyok igazából. Hogy olyan vagyok, mint Viktor és Yuuri. Csak engem a sors nem teremtett senkinek. Mert most mindenki gondoljon bele... Nem ismerem annyira Yuuri oldaláról a történteket, de Viktor csomó faszságot csináltatott velem Yuuri érdekében. Velem, az akkor még öntudatlan tizennégy évessel. Aki még csak azt sem tudta, hogy nem normális az élete. Akit friss sebek gyötörtek. Akinek a korcsolyázása nem szólt senkihez és semmihez. Aki még nem találkozott Otabekkel. Aki még nem találta meg önmagát. Akinek még nem volt stílusa. Aki még (szó szerint) gyerekcipőben jártam. Nagyon furcsa, hogy három év alatt mennyit változtam. Megnövesztettem a hajam. Felvállaltam magam. A kűrjeimet mindi valakinek csinálom. Animés lettem. Megszerettem a yaoit. Kimentem egy animés fesztiválra. Rajongótáborom lett, akikkel rendszeresen találkozok. Megismertem Otabeket. Rájöttem, hogy meleg vagyok. Megnyertem egy világbajnokságot. Felregisztráltam egy meleg társkeresőoldalra. Összetalálkoztam 'teddybear'rel. Azt hiszem egyszerre tetszik nekem két ember...
-Akkor csináljunk egy képet, és úgy már értelme is lesz!- válaszol a kazakh, gondolom az előbbi felháborodásomra. Hátjó. Csináljunk. Tőlem. Engem nem zavar. Tényleg nem. Az se, hogy ölelget. Semmi sem. Tényleg. Esküszök rá. 
Előkapja a telefonját, és megnyitja a kamera funkciót. A képernyőn meglátom a szétment hajam és a karikás szemem, de kivételesen ez sem zavar. Ennek a képnek természetsnek kellene lennie, nem? Akkor meg ne szórakozzunk semmivel, csak lőjük el már!
Otabek szorosan magához húz, amitől önkénytelenül is elpirulok. Kicsit összehúzom magamat. A jobb kezemmel egy peace-jelet mutatok, de nem mosolyodok el. Az annyira nem áll jól a darkos kinézetemhez...
-Csíz, Yuri- suttog a fülembe a barátom, és most érzem, hogy mindjárt felrobbanok. Nem bírom ki, nem bírom ki... De ki kell bírnom! 
A fénykép megy is fel egyből az instára és még mielőtt bármi más történhetne, kirohanok a mosdóba...

*lö én*
Remélem tetszett ez a rész :)
Kata és AB izélt, hogy miért shippelem Otabeket és Yurit, miközben nem is csináltak semmit az animében... De csináltak, ugye? Ugye nem én hülyültem meg?
Reélem tetszett ez a rész, és ha igen, akkor írd le, hogy mi, ja és ne felejts el csillagot nyomni!
Köszi *3*
u.i.: 5.1. #64 in fanfiction
Köszönömúristen <3