Chat-Lover (Otayuri)

12.

*lö én*
Gyermekeim, most haltam meg! Megvan a 4.2K megtekintés, és úristen! Én nem hidtem, hogy valaha is "eljutok" ide, sőt, amikor nekiálltam az írásnak, örültem, ha vagy kettő megtekintés összejött, de wáó! Imádlak titeket :3
Jujci, most látom, hogy #43 in Fanfiction!!!! Még-még-még jobban imádlak titeket :3 Ti vagytok a világ leges-leges-leges-legjobb olvasói *.*

*angetiger*
-Yura! Erre vagyok!- hallok egy kisfiús hangot.
-Könnyű ezt mondani, Beka, de neked nincs bekötve a szemed!- hisztizek egy sállal a fejemen a park közepén. Utálom ezt játszani, de ma van Beka születésnapja, és ezért engedek neki. De megfogadom, hogy soha többé nem teszem...- És meg is vagy!- kiáltok fel vidáman. Végre vége ennek a szörnyű játéknak!
-Yurochka, nem hittem volna, hogy annyira nem szeretsz barátkozni másokkal, hogy végül egy fa lesz a legjobb barátod...- nevet fel a mély, dörmögős hangon Nagyapa, amihez Beka is csatlakozik. 
-Ez nem ér!- visítok fel, mint egy idegbeteg mókus. Összerogyok a földön és sírni kezdek. Utálom, ha elveszik a látásomat. Utálok veszíteni. Nem akarok... Nem akarok meghalni!
-Naa, Yura, ne sírj!- ölel át Beka kedveskedve.
-Megvagy!- kiáltok fel még mindig könnyes szemmel, miközben rácsapok teljes erővel a vállára. Majd újra bőgni kezdek, fogalmam sincs, hogy miért. Csak sírok és sírok, és érzem, hogy a fejemen lévő sál kezd átázni. 
Kezdek egy kicsit fázni, de nem azért mert hirtelen lett hideg, hanem mert az adrenalin szintje hirtelen esik le a véremben. Vagyis azt hiszem. Legalábbis ezt olvastam apu egyik könyvében.
-Yura, semmi baj- ölel át egy meleg kéz szorosan az október végi hidegben. Nagy a kontraszt, de már megszoktam, hiszen az egész életem olyan, mint egy zongora... Mindössze csak fekete és fehér. Nincs szürke, csak sarkallatos irányok. Van bal és jobb, de nincs középső út. Van győzelem és van vereség, de nincs második vagy harmadik hely. Ezért mindig győznöm kell! Anyu és apu is azt akarja, hogy mindig nyerjek, hiszen a dobogóra születtem! A szüleimtől jó géneket örököltem, hisz fiatalként balerinaként és gyorskorcsolyázóként ismerték meg egymást. Ha mindketten jók, akkor nekem tökéletesnek kötelező lenni. Újabb és újabb rekordokat kell döntenem, ha azt akarom, hogy elfogadjanak. Itt nincs Agape. 
A műkorcsolyázás magányos műfaj, ezt már én is tudom, annak ellenére, hogy még iskolába sem járok. Reggelente és délutánonként folyamatosan edzésre járok, és hiába vagyok én a csoport legjobbja, csakis Nagyapa jön el a versenyeimre. Anyut és aput csak a serlegek, kupák, érmek és oklevelek érdeklik, de ha igazán jó vagyok, akkor megdicsérnek és büszkék rám. És én szeretem, ha a szüleim szeretnek engem. Ezért eldöntöttem, hogy mindig, mindig nyerni fogok. 
Odaszaladok Nagyapához és előveszek a táskájából egy szakadt csomagolású dobozt.
-Boldog Szülinapot Beka!- nyújtom felé az ajándékot.- Én magam csomagoltam be neked!- mosolygok fülég érő szájjal, és várom, hogy kinyissa az ajándékát.
A barátom óvatosan, mintha értékes papírral lenne borítva, tépi fel a ragasztó mentén a csomagolópapírt. Ahogy az ajándékdobozra néz, hirtelen irigykedni kezdek. Azt akarom, hogy csakis rám nézzen így! Ezt a nézését én fedeztem fel, tehát az enyém! Senki nem lophatja el tőlem! Minden egyes porcikája az enyém!
-Úristen Yura!- visít fel magas hangon a barátom.- Ho... Honnan tudtad?!- mutatja fel a fehér műkorcsolyát könnyes szemmel.- Honnan tudtad... Hogy pont erre vágyok?
-Megérzés...- mosolyodok el, annyira, ahogy csak tudok. Szeretem azt látni, hogy mosolyog. De azt még jobban, hogy miattam mosolyog... Egyébként hozzáteszem, nem volt nehéz kitalálni, hogy műkorcsolyát szeretne. Baletton mindig azt mondogatta, hogy ő is műkorizni szeretne, akárcsak én. És innen jött az ötlet, hogy legyen már egy rendes korcsolyája...
A gondolatmenetemből Beka zökkent ki, megjegyzem a mai napon már sokadszorra. De ez most egyik előbbihez sem hasonlítható... Mert nem csak megölel engem, hanem él a régi orosz szokásokkal és... És megcsókol. Nem tudom, hogy mit kell ilyenkor csinálni, ezért lefagyok. Nem akarom tönkretenni ezt a csodás pillanatot! Azt akarom, hogy örökkön-örökké tartson! Nem érdekel, hogy a jövőben sokra vihetném. Az se, hogy gazdag lehetek. Egyedül az számít, hogy Bekával együtt legyek...
-Yurio... Yurio!- kelt fel az álmomból egy aggódó hang. Egy hang, ami a nevelőapámhoz, Yuurihoz tartozik. Álmosan kinyitom a szemem. Pont egy álom közepén kellett felkeltenie. Pedig milyen álom volt!- Rosszat álmodtál?- kérdezi Yuuri anyáskodó hangon, mintha egy ovodás lennék...
-Huh?! Értem én, hogy hivatalosan a gyereketek vagyok, de akkor sem vagyok csecsemő!- szólok be neki. Bezzeg, ha anyunak vagy apunak mondtam volna, akkor kaptam volna már egy-két nagy pofont. De Viktor és Yuuri rendesek. Soha nem jutna eszükbe megütni engem, vagy hasonló. De a reflex még mindig bennem él és ezért behúzom a nyakam és a kezemet a fülemre szorítom.
- Hát nem is én bőgtem hangosan álmomban, egyfolytában azt mondogatva, hogy: 'Beka'...- mondja nevetve és átölel. Most az eddig megfeszített izmaim elernyednek, és rájövök, hogy valószínűleg tényleg sírtam, mert a sós folydéktól ragad az arcom. Hát ok.- De mit álmodtál?- kérdezi kíváncsian, mint egy kiskutya.
-Semmi... Csak a múlt.- mondom szomorúan. Határozottan kijelenthetem, hogy a múltam akár egy könyv vagy egy fanfiction szereplő története is lehetne... De nem az. Ez a fájdalmas, szomorú valóság. Az emberek mindig csak arról hallanak, hogy mi történik azokkal, akiket bántalmaznak. Senki nem tudja, mi történik UTÁNA...
-Megyek csinálok reggelit!- pusziljameg a homlokom. Fúj basszameg! Hangot is adok a nemtetszésemnek.
-Nem gondolod, hogy ezeket a hülyeségeidet inkább Viktorra kéne nyomnod?! Ha jól tudom, nem én vagyok a meleg szeretőd...
-Viktor a férjem, és nem csak a szeretőm!- horkan fel. Igaz, erre nagyon büszke...- Különben is, az bezzeg nem zavar, ha Otabek csinál ilyeneket veled...- kezd durcizni, akárcsak egy ötéves.
-De ő nem a nálam nyolc évvel idősebb nevelőapám!
-Megyek csinálni a reggelit.- áll fel és elindul az ajtó felé. Mielőtt becsukná azt, megfordul és újra megszólal.- De ne felejtsd el, hogy mindketten igazán szeretünk téged!- úgy forgatom a szemem, hogy a jobboldali már nemsokára ki fog esni a helyéről...
Ahogy Yuuri becsukja maga mögött az ajtót, szinte varázsütésre jelez a telefonom, hogy üzenetet kaptam...
teddybear: *csak egy megérzés, ne figyelj rá, ha nem számít* Ha valami baj van, ne bántsd és emészd önmagad! Tudod, nekem nyugodtan elmondthatod, mert biztosan nem mondom el senkinek...

*lö én*
*A pillanat, amikor random emberek dicsérik halálra az írásaidat* Köszönöm neketek (gondolom, magatokra ismertek, mert köszii ^^)
Húzós hetem lesz, mert hétvégén osztálykirándulás, utána föci TZ, gitár alapvizsga, meg egyéb finomságok~ De megpróbálok részt hozni owo
Ha tetszett a rész, akkor nyomj egy csillagot, és írj egy kommentet, mert én azokat szeretem olvasni :D Írd le, hogy mit is szeretsz annyira ebben a sztoriban ^^
Köszi *3*