Chat-Lover (Otayuri)

94. (Vége)

*angertiger*
-Yuri?!- döbben meg, amikor meghallja a szavaim, viszont arca dühöt tükröz újra.- Az én fiam nem buzi... És már rég nem vagy a fiam!- esik nekem.

Ismerem a technikáit, ismerem jól az összest. Az ott töltött tizenhat év alatt volt időm megtapasztalni. Hol ittasan, hol épp pont, hogy teljesen józanon nyomorította meg a gyerekkorom. De ez mind nem számít. Már nem számít.

Azt hiszem, hogy most az egyszer, életemben először, vissza merek ütni. Most, hogy már nem forog kockán egy ilyen miatt. Most megtehetem. Elég erős vagyok hozzá!

Egy pillanatra megszűnik minden külső inger és és csak annyit fogok fel, hogy lendítem a kezem, egyenesen az arca felé. Érezni akarom, ahogy az öklöm a csonját éri, ahogy ellendül onnan a feje.

Érezni akarom. Meg akarom neki mutatni a terrort, amiben felnőttem.

Az ütésre meglepődik, hiszen most csinálom először. Kihasználom a pillanatnyi előnyöm és újabb ütésre készülök.
Itt van. Most "megköszönhetem" azt a tizenöt évet, ameddig együtt éltem vele.

-Khmm... Mit csinálnak?- mordul ránk egy pasas, aki nagyjából a negyvenes-ötvenes éveiben járhat. Ha jobban megnézzük, nincs is egyedül: hárman vannak.

-Csak segítsetek móresre tanítani ezeket a hülye buzikat...- kiált rájuk a rajtam fetrengő Andrej, mire ők csak bólintanak. Otabek feláll úgy, hogy készen álljon egy verekedésre.

Nem volt jó ötlet megcsókolni őt a híresen homofób ország utcáján. Ha meglátnak, szinte lehetetlrn kikerülni a bunyót és nem lehet tenni ellene semmit sem.
Hiába szólnánk utána a rendőrségen erről, talán csak ott is erőszakot alkalmaznának. Igazságtalan... De megszoksz vagy megszöksz. Azt hiszem, hogy még egy darabig tűrni kell ezt.

Otabeknek esik kettő és még egy segít Andrejnek velem kapcsolatban.

Most, hogy hónapok óta nem edzhettem (és alapból sem voltam az az izmos, erős típus), azt hiszem hagynom kéne magam. Talán Bekának van még valamennyi esélye, hiszen ő erős meg minden... Viszont két embert már nem tudna legyőzni.

Azt hiszem, itt most veszítettünk... Majd legközelebb okosabbak leszünk, és ha nem akarunk törött csontokat szerezni, akkor nem csinálunk ilyet nyilvánosan.

-Héhéhé! Maguk miért verekednek?- kérdezi egy lány a fejem közelében állva. Rövid szoknya van rajta, és kapucnis pulcsi. Mellette két-három hasonló kinézetű tizenéves és dühösen mered maga elé.

-Csak verjük a buzikat. Baj?- röhög Andrej, majd a gyonromba vág.

-Ha ez már nem lenne elég baj, akkor az már az lenne, hogy Yuri Nikiforovot és Otabek Altint bántjátok!- ugyanaz szólal meg, mint előbb is. Csak most veszem észre, hogy mindegyikük hátán nemzeti színekben pompázó edzőstáska. Jégtánc, karate... Minden van.- Csajok?- teszi fel a költői kérdést a társainak. Csak bólintanak és filmbeillően egyszerre dobják a földre a táskákat.- Ugye nem baj, ha mi is beszállunk?

Meg sem várják a választ, csak a homofóboknak esnek. Ütnek, vágnak, rúgnak, látszik, hogy értenek a dolgukoz. A verekedés zajaira egyre többen és többen jönnek. Összegyűlnek egy körben és telefonjukat előkapva élőben közvetítenek.

De páran nem csak ezért jönnek. Feltűrt ruhaujjú lányok állnak be mellénk, szedik le rólunk apámékat. Irónikus, nem?

Amikor végre vége lett az egésznek és szétszéledt a tömeg, már csak mi ketten maradtunk meg a lányok. Pár percig még összeszedjük magunk, majd megszólalok:

-Köszönjük szépen!- mosolygok rájuk.

-Semmiség!- szólal meg az egyik.- Yuri angyalkái mindig készenállnak a segítségadásra!

-Jöttök egy nagy ölelésre?- tárom szét a karjaim kissé félszegen, mire egyszerre ugranak a nyakamba, szinte fel is borítanak. 

-Megöleltem Yuri Nikiforovot!- visítja az egyik.

-Otayuri is real!- folytatja a másik.

Imádom a rajongóim, ahogyan mindig ott vannak nekem. Hiába nem versenyezhetek soha többet, ők most mégis megmentettek minket. És ebben az ölelésben érzem magam annyira értékesnek, mint Beka mellett.

Tudom, hogy holnap nem fog érdekelni, ha az új világszintű vírus-videó címe az lesz, hogy: "Yuri Nikiforov, Otabek Altin és fangirlek VS. Orosz férfiak!! Utcai verekedés élőben közvetítve".

Nem számítanak az ilyen dolgok. Már soha többet nem fognak. 

*lö én*
Gyermekeim... Ez az utolsó rész.
Ezután még lesz egy epilógus, a Viktuuri novella (meg lett szavazva. asszem), meg leírom a könyv pszichológiáját, amit egybekötök egy írói utószóval.
Ha esetleg van kérdésetek, akkor azt bátran tegyétek fel, mert szeretnék egy ilyen rész is írni
Szóval várom a kérdéseiteket akár a sztorival, akár velem kapcsolatban :3
Sziasztok *^*