Chat-Lover (Otayuri)

47.

*teddybear*
A mentősök viszonylag gyorsan kiértek, bár a telefonban háromszor is visszakérdeztek, mert nem értették ideges hangszínemet.

Most két férfi áll az összeesett nő mellett és éppen hordágyra pakolják, miközben Yuri valamiféle gyógyszerekről és vérnyomásról beszél.
Megvan az az érzésem, hogy mindjárt összeszerel egy projektort és képes prezentációt tart belőle. Vajon honnan tud ennyi mindent a dologról?

Aggódó tekintetével a nőt vizslatja, arca kipirult és látszik, hogy ideges. Talán ilyen nagy lenne a baj?
De ahogyan az asszonyra tekint... Valahogy nagyon furcsa. Ismeri őt? Bizonyára. Mert nekem is megvan az érzésem, hogy nem először látom...

*angeriger*
-Változó alacsony vérnyomása van, és gyógyszert szed rá. Folyadék és nátrium szervezetbevitele fontos most, valószínüleg valamelyiket nem pótolta és ezért ájult el..- magyarázom buzgón a mentősöknek a tudnivalókat. Biztos vagyok benne, hogy ő az!

-Hozzátartozója? - kérdezik. Mit mondjak rá? Is? Nem velünk jött. Több, mint egy éve találkoztam vele utoljára, és az emlék sem túl kellemes. Mégis, kötelességemnek érzem, hogy mellette maradjak és segítsek neki!

-Igen. Hozzátartozója vagyok.- jelentem ki. Bár, kettőnk kinézete alapján akár még egy családnak is nézhetnének minket. Azzal a különbséggel, hogy az ő szemei világoskékek és nem tengerzöldek, mint az enyémek. 

-Rendben. Akkor magát is hozzuk a kórházba.

-Otabek. Majd telefonálok. Sajnálom, de ez borzasztóan fontos.- súgom még a barátomnak, majd a mentősök után sietek.

*teddybear*
Nem messze a helytől leülök egy padra. Annyira furcsán, szürreálisan mosódik össze a fejemben ez az egész...

Mennyivel megnyugtatóbb lehetne, ha lenne valami, amibe kapaszkodhatnék! Csak egy kis támpont. Mondjuk azt illentően, hogy kicsoda ez a nő, vagy hogy mi a fene történt.

Alacsony vérnyomás. Nátrium. Víz...

"Ügyes voltam?- kérdezi az alacsony szőke fiú egy másik szőke, idősebb nénitől, a kezében aranyserleget tartva. Korcsolyája élein egyensúlyozva húzza ki büszkén magát.

-Hát persze, hogy az voltál!- nevet fel kissé idegesen, tartózkodóan a fekete ruhás nő.- De majd legközelebbre csiszolgasd az axelt, rendben? Sokkal boldogabb lennék, ha az is ment volna. És tudod, ha én boldog vagyok, attól meggyógyulok. Világos?

-Igenis...- motyogja bizonytalanul a fiúcska. Korábbi magabiztos énje elbújt, elveszett és nem maradt más, mint egy meghunyászkodott árnyék. Legszívesebben odamennék és megmondanám a magamét a néninek, majd megölelgetném a fiút és megdícsérném, hogy ő a világon a legügyesebb..."

Miért emlékszek egy ilyen buta, értelmetlen dologra? Már azt sem tudom, hogy kik voltak ott, vagy hogy milyen verseny volt. Talán Szentpéterváron?

Csak arra emlékszem, hogy a fiú félt. Talán attól, hogy a másik beteg lesz. Vagy csak azért, mert pont miatta.
Így utólag visszagondolva, tényleg meg kellett volna mondanom a magamét.

Nem úgy tűnt, mintha először mondott volna ilyent neki. Vajon a fiúnak mennyire vágta ez tönkre az életét? Vajon most hol lehet? Ki lett belőle?

*angertiger*
Megérkeztünk a kórházba és amíg a többiek elmentek valahova, addig én egyedül idegeskedek a váróban.
Az emberek, kisgyerekek között a zajban. A rettegés, a félelem és a feketeség az én látószögembe is besettenkedik.

Egy telefonhívást még le kell bonyolítanom, mielőtt Otabeknek üzennék. Vajon másfél év alatt megváltozott a telefonszáma? Mert ha igen, akkor veszett fejsze nyele...

Idegesen tárcsázom a számot, ami a vonal másik végén hála a jó égnek, kicsöng.
Egy. Kettő. Három...

Már ott tartok, hogy leteszem és kész, vége, akkor valaki felveszi.

-Miben segíthetek?- a hang ismerősen, számomra keserédesen cseng.

-Yulia Lipnitskaya elájult. Mentőt hívtam, és most jelenleg a kórházból telefonálok.

-Rendben van a nejem?

-Nem tudok még róla semmit, de az állapota lehetne rosszabb is...

-Értem...- gondolkozik el.- És ha szabad tudnom, akkor kivel beszélek?

Nagyot nyelek. Nem hazudhatok. Most nem.

-A volt Yuri... Plisetsky...

*lö én*
Remélem tetszett a rész.
Fú... Nekem ma reggel ünneplőbe kell suliba mennem. És dogát írunk... Mondjuk, az alvas a gyengék kenyere😂😂
Ciao😄