Chat-Lover (Otayuri)

49.

*angertiger*
-Rég láttalak.... Anya...- mosolygok rá rengeteg félresikerült kérdéssel a fejemben.
Vajon ettől leesik neki, hogy ki vagyok? Vajon ő is azt kéri, hogy a keresztnevén szólítsam? Hogy fog rám reagálni?

-Yuri?- emeli rám kérdőn a tekintetét. Ahogyan megszólítottam, úgy ismert volna fel? Biztos vagyok benne.

Az arca pont olyan, mint régen volt. Szőke haját rendezetten, mint egy koronaként viseli a feje körül. Szigorú arcélei most is kissé androgünné teszik vonásait. Emlékszem, ha éppen nem a súlyára tett negatív megjegyzést, akkor erre. Többek között ezért is visel gyönyörű, nőies ruhákat, hogy ellensúlyozzon magában minden férfiasságot...

Amikor kicsi voltam, akkor nagyon sokan megjegyezték, hogy olyan vagyok, mint ő. Ahogyan karcsú kisfiúként, rikító-szőkén, hófehér bőrrel és tengerzöld szemmel néztem fel rá, úgy sokat lánynak néztek. 
De azóta karcsú testem szélnek szállt és még csak annak a közelébe sem érhetek. Hajam viszont újra hosszabb és tekintetem sem változott sokat. Pusztán a megtörtség és a beletörődöttség csillog benne rosszabb napjaimon és a magányos éj végtelen sötétjében.

-Igen... Én vagyok az...- mosolyodok el fájdalmasan és keserűséggel teli. Valami volt abban, ahogyan kimondta a nevem. Talán egyféle elutasítás?

-Régen láttuk egymást Yuri.... Nikiforov. Hogy megy mostanában a sorod?- a lelkemet szétszaggatja, ahogyan kimondja a nevem. Mintha ezzel kihangsúlyozná, hogy már semmi közöm hozzá vagy apához... Mintha egy bottal taszigálna arrébb, nehogy a két puszta kezével kelljen hozzámérnie.

-Az életem ki van teregetve a média által, szóval csak mindig a mosoly és a ragyogás...- nevetek fel hazugon. Ezt mondtuk mindig otthon erre a kérdésre. Ahogy ő príma balerínaként, apa gyorskorcsolyázóként, én meg műkorcsolyásként kerültem a média figyelmébe. "A híres Plisetsky család"... Így emlegettek minket, ameddig még egy család voltunk...- Veled mi újság?

-Semmi különösebb, ahogyan látod.- néz rám a hátborzongatóan szigorú szemeivel. Most mi rosszat csináltam? Baj, hogy érdeklődtem a hogyléte felől?- Már kigyógyultál a betegségedből? Végre máshogyan döntöttél?

Betegség? Máshogy dönteni?

-Mire gondolsz anya?- kérdezem. Fogalmam sincs. Mire céloz? Valami eltitkolt betegségem van?

-Hogyhogy mire? Hát arra, hogy úgy döntöttél, hogy buzi leszel!- rivall rám dühösen.

-De a melegség nem döntés kérdése!- akadok ki rá. Ezt meg hogy gondolta? Most akkor fogom és "Unatkozok, akkor mostantól meleg vagyok"? Ha választás kérdése lenne, akkor lehet, hogy úgy döntenék, hogy maradok szépen hetero. Legalább nem ítélnének el azért, mert a párom kezét fogom az utcán....

-Dehogynem! Egy kicseszett betegség az egész! Halljam! Még mindig nem tértél észhez?!

-Anya... Kérlek csak fogadd el, hogy én ilyen vagyok!- fogogm könyörgőre a figurát. Ő szült meg, nem? Akkor meg miért viselkedik így? Nem az számít neki, hogy boldog legyek?

-Nem fogadom el a döntésed! Ez nem normális! Én nem ilyennek szültelek!

-De anya... Ilyennek születtem!- nyelek egy nagyot a sírás határán. Csak szeretnék boldog lenni...

-A nagy büdös fenéket! Gyűlölöm, hogy tönkretetted az életünket!- rikácsol. Most adok hálát az égnek, hogy csak ketten vagyunk itt. Jobb, hogy ezt nem igazán hallja más. Legalább is reménykedek, hogy a falakról visszapattan a hang és kint nem hallgatózik senki...

-Én tettem tönkre az életeteket? Mégis ki került az árvaházba egy hónapig? Ki látta ott szenvedni a gyerekeket? Ha nem lett volna meg az a szerencsém, hogy Viktorék örökbefogadnak, akkor még most is ott állnék, mert ennyi idős gyerekeket már nem szokás örökbefogadni!- emelem fel én is a hangom. Igaz... Ha Viktorék nem fogadtak volna örökbe, akkor most nem állnék ott. Csak másnál sem... A koporsómban feküdnék mélyen a föld alatt. Márha öngyilkososkat hajlandó eltemetni az egyház...

-Én csak egy normális gyereket akartam, nem egy ilyen buzit!- minden egyes szava egy-egy tőr, ami tökéletesen a lelkembe fúródik. Fáj, ahogyan rólam beszél. Ennyire úgy gondolná, hogy nincs létjogosultságom? És talán az zavar ebben a leginkább...

Hogy rengeteg más ember is így gondolja.

-Én meg csak normális szülőket, akiknek az a fontos, hogy boldog leszek-e a szívem választottja mellett...- suttogom felfele pislogva, hogy ne buggyanjanak ki a forró, sós cseppek a szememből.

Ajtónyikorgást hallok a hátam mögül, így megforfulok. Már felkészülök arra, hogy bocsánatot kérjek a csendháborításért. Talán kezd itt eléggé elszabadulni a pokol...
De Otabek az. Mosolyogva, a futástól csak enyhén kipirulva lép be a helyiségbe.

-Gondolom, ő a drágalátos pasid, akivel orrba-szájba dugtok, mint a kutyák, igaz?- mutat ujjal a kazakhra hisztérikusan röhögve.

-Yulia, itt telt be a pohár!- üvöltök rá és úgy állok fel a székről, hogy az felborul. De most nem érdekel, ó, miért is édekelne ha éppen legszívesebben puszta kezemmel vetnék véget egy nőszemély életének. - A soha viszont nem látásra! Köszönöm, hogy kivágtatok otthonról, szívességet tettetek!- kiabálom hátam mögé a gúnyos szavakat, miközben barátomat is kitolom a kórteremből és bevágom az ajtót.

Sietve lépünk ki a kórház ajtaján, majd térdeimre rogyok és zokogni kezdek.

*lö én*
Yurio anyját ócsárló kommentek...3...2...1
Remélem tetszett a rész😉
És ha most legszívesebben kiírtanátok Andrejt és Yuliát, akkor üzenem, hogy nem csak ti😂😂
Yandere mode on😀😀
Ciao😘