Chat-Lover (Otayuri)

89.

*angertiger*
Éjjel van, már mindenki alszik, a kórház csendes.
Pont az, amire vártam. Tudom, hogy jó lesz mindenkinek, de mégis félek.

Nem merek aludni, túl sokszor álmodom meg a halálom és túl sokszor riadok fel ahhoz, hogy tovább tudjam ezt csinálni.

Gyenge vagyok, mint a szar, tudom. Mindössze csak egy gyenge senki vagyok, aki élete központját vesztette el egyik pillanatról a másikra... annyi minden hullott már ki a kezeim közül, hogy már nem merek semmit és senkit se közel engedni magamhoz, mert úgyis mindennek ugyanaz lesz a vége.
Sírva kapálódzok majd csak utána tehetetlenül azért, amit mindennél jobban szeretek, de el nem érhetem. Mindig kicsúszik ujjaim közül, mintha csak menekülni akarna előlem, és ha az nem marad nekem... Akkor ki maradok?

Senki. Pontosan. Eltaláltad. Ha nem maradnak meg ezek a kissebb-nagyobb dolgok az életemben, akkor veszett fejsze nyele... Ezek tettek azzá, aki most vagyok. Ezek határolnak engem körbe.

Ha nem korcsolyázhatok többet, akkor hogyan mutatkozok be?..

"Helló, Yuri Nikiforov vagyok, ex-élműkorcsolyázó?"

Kicsit sem lenne kínos... Ami az életben még megmaradt nekem szenvedély, az Beka. De ő is bármikor otthagyhat, nem?
Rájön, hogy mégsem akar egy fokozottan önveszélyes szuicid fasszal járni. És tudjátok mit? Jól is járna. Kurvára.

Egyáltalán kinek jutna józanon eszébe, hogy engem szeressen?

Most az a több ezer angyalka nem számít... Mert ők nem tudják, hogy milyen is vagyok valójában. Ők csak azt látják, hogy van egy fiú, aki időt és energiát nem sajnálva gyakorolt. Egy fiú, aki karcsúbb és hajlékonyabb volt még a korabeli lányoknál is... Egy fiú, aki csillagként ragyogott az orosz műkorcsolya porondján, egy fiú, aki mára nagy ívben zuhanó hullócsillag lett... Mit hullócsillag! Úgy söpörtek félre, hogy még csak egy fájdalmasan szép zuhanást sem élhettem át...

Persze mindezt csak magamnak köszönhetem... Eladtam a lelkem és tönkretettem a testem a sikerekért, amit még csak be zsebelhettem!

-Beka...- nyöszörgöm magam elé.- Kell az a gyógyszer... Nem érdekel... Nekem kell... Félek önmagamtól...- kibuggyan egy könnycsepp fáradt szememből  amit követ még egy. Meg még egy. Csak úgy patakzanak a sós cseppek.

Fejemet a fertőtlenítő-szagú kemény kórházi párnába szorítom és próbálok csendben zokogni.
Az ablak fele nézek és látom a kékesen világító holdat. Az egész olyan hátborzongató... Inkább megfordulok és a nyitott ajtó félhomályát nézem tovább.

Ott állt Beka, amikor megmentett. Szinte még most is látom rettegő arcát, ahogyan kétségbeesve szalad felém.

Miattam volt olyan akkor, amilyen. Én vagyok az a szörnyeteg, aki úgy megijesztette őt.
Én vagyok az, akiben egy megfékezhetetlen démon lakozik... Ezt a démont az életem árán is el kell pusztítanom, nehogy mást bántson!

Kell az a gyógyszer... Ha engem tönkre is fog tenni, akkor is legalább ketrecet épít fel a szörnyetegnek, hogy egyedül is meg tudjam fékezni!
Meg kell tennem! Bármilyen áron meg kell mentenem a szeretteimet a saját démonjaimtól!

*lö én*
Bocsánat, hogy egy darabig nem volt rész, és hogy ez is egy ilyen kusza és rövid macskafos lett... De írói válság van😅😅
Remélem tetszett azért
És
Az erő legyen veletek❤❤❤