Chat-Lover (Otayuri)

60.

*angertiger*
-És akkor felálltam...- teszem meg azt, amit hangosan narrálok. Térdeim megremegnek és egyenesen magam elé bámulok.- Nagyon féltem. Csak álltam ott és mindketten rámnéztek. És akkor azt mondtam, hogy "El kell valamit mondanom". És elmondtam....- nyelek egy nagyot és lehunyt szemmel erősen belecsimpaszkodok a pólóm szegélyébe.- hogy meleg vagyok.

Kimondtam. Végre ki mertem mondani mindezt annak, akit szeretek. A fiúnak, akit szeretek.
A csendet és a feszültséget vágni lehetne közöttünk. Félek. El fog itélni. Örökre el fogom veszíteni.

-Eddig rajtam kívül csak a volt szüleim, Yuuri, meg Viktor tudott róla..- bámulom a csillogó asztalt, és magam sem tudom, hogy a félelemtől vagy a megkönnyebbüléstől ilyen a tónusa.

Olyan, mintha most mondtam volna ki először.

-Igazából már sejtettem, szóval nem kaptam sokkot...- nevet fel kissé kínosan a kazakh fiú. Arca enyhén pirosas árnyalatban pompázik és sötét, kissé zavart szemei a tenyereiben keresnek valami felettébb érdekeset.- Azokat a dolgokat, amiket Yulia mondott...

-Miért, miket mondott?- vág a japán férfi idegesen a szavába. Az az atyai törődés, ami belőle árad, olyan boldoggá tesz... nincsenek rá szavak. De azt sem akarom, hogy aggódnia kelljen értem.

-Nem mondott semmi különlegeset!- hárítom hangosan és idegesen.- szó sincs semmi ilyesmiről!

-Basszus Yuri! Az, hogy olyanokat vágott a fejedhez, hogy biztosan velem dugsz orrba-szájba, az neked semmi? Nekem fájt az az ellenségesség, pedig nem az én szülőanyám!- dörren fel Otabek olyan hangnemeben, ahogyan még sosem hallottam. Így még sosem hallottam beszélni, pedig elég rég óta vagyunk barátok...- Bo... Bocsánat...- szabadkozik halkan, akárcsak valaki, aki valami rosszat tett, pedig szó sincs ilyenről.

Halványan elmosolyodva állok, majd feleszmélve lassan leülök. Yuuri idegesen magyaráz magának japánul, én meg a barátom szemébe nézek mélyen.
-Köszönöm.- ajkaim kedvesen, lágyan formálják a szót, édesen és puhán ejtve az összes hangot.

-Mit köszönsz?- a gyermeki meglepettség csak úgy ragyog az arcán, mintha tényleg nem tudná, hogy mit köszönök. Le sem tagadhatja, hogy ez a valódi arca. Most nem játsza meg magát a rajongóknak, a riportereknek és a kameráknak. A vonásai kisimultak, és hiába meglepett, a halovány mosoly mégis bekúszik szája apró sarkaiba. A tökéletesség szobrát róla kéne mintázni..

-Hogy még mindig nem gyűlölsz.- jelentem ki, és egy kósza ötlettől vezérelve végigsimítok az asztalra fektetett kezén. Bőrünk érintkezésekor ezer és ezer villám csattan el kettőnk közt, és ha valamelyikünk szerette volna a fizikát, akkor most kiszámolta, hogy halálos-e a feszültség, vagy átlagos ember még nem hal bele.

-Ugyanaz az ember vagy, akit megismertem. Ilyennek születtél, én így szeretlek téged és kész.- mosolyog rám. Szeme csillogása elárulja, hogy nem hazudik, sőt, esze ágában sem lenne nem az igazságot állítani ebben a helyzetben. Csakhogy a helyzet a legkevésbé sem optimális, hiszen mindössze csak egy jó barátként gondol rám.

Nem csinálok semmit, csak mélyen a szemébe fúrom tekintetem. Szeretlek. Szeretlek. És nem csak egy barátot. Mikor fogod fel? És mikor merem én ezt elmondani? Valószínüleg soha. Mert... Nem vagyok hozzáillő.

Úgy is szerelmes egy lányba. Egy gyönyörű lányba.

*lö én*
Ciaooo
Amikor ezt írom, akkor igazából társaságban vagyok, csak jó antiszoc módjára kockulok
Remélem tetszett ez a rész
Szóval sziasztok😁😁😁