Chat-Lover (Otayuri)

48.

*angertiger*
-Értem...- gondolkozik el.- És ha szabad tudnom, akkor kivel beszélek?

Nagyot nyelek. Nem hazudhatok. Most nem.

-A volt Yuri... Plisetsky...

-Yuri?- hangja idegessé és tartózkodóvá vált. Pusztán azért, mert megtudta, hogy ki vagyok, ugye? Ez mindössze az én hibám. Meg annak, a hibája, aki vagyok...- Ha jól emlékszem, akkor kijelentettem, hogy semmiféle kapcsolatot nem tartunk!- hangja dühös, de nem hibáztatom...

-Én is ezt hittem, de anya az orrom előtt esett össze... Azt akarod, hogy csak kerüljem ki, vagy mi?- legszívesebben beleüvöltenék a telefonba, de a kórház szent és sérthetetlen pangó sterilitása mellett bűnnek érezném, így visszafogom a hangom.

-Nincs jogod "anyának" hívni őt! Azt hiszem, hogy kicsivel több, mint egy éve megbeszéltük, hogy nem vagy a fiunk többé!- megbeszeltük. Aha, persze. Meg egy kis fogalomzavar. Nem hiszem, hogy a "megbeszélni" az egyelnő lenne a megveréssel, a fenyítéssel és az üvöltözéssel...

-De ap.. Vagyis Andrej!- dörrenek rá minden steril hangnemet elfelejtve.- Éppen arról van szó, hogy Any... Vagyis Yulia kórházban van, szóval kérlek emeld fel a hátsód és gyere ide, ha már nem vigyázol arra, hogy elég vizet és nátriumot vigyen be a szervezetébe, hogy a gyógyszerekról még csak ne is beszéljünk!

Igen, aggódok. És? A saját szülőanyámról van szó, Yulia Lipinskayáról, aki tizenhat éven keresztül nevelt és etetett! Ettől féltem...
Mindig én diktáltam anyába a gyógyszert, a vizet, és mindent, ami szükséges, mert magától nem volt hajlandó elfogadni sokszor, hogy beteg. Főleg azután, miután elmúltam tizenhárom... Tagadta. Azt mondta, hogy kigyógyult már mindenből...

Így hazudnom kellett neki. Szándékosan sóztam el kissé az ételeket, hogy több nátriumhoz jusson. Ezért adtam a fejfájáscsillapító mellé a gyógyszereit is és ezért egyeztem vele, hogyha én iszok, akkor ő is. És én sokszor ittam, hogy ő is igyon...

De most, hogy ez mind megszűnt... Vajon hogy alakult minden? Talán még mindig tagadja, hogy bármi baja is legyen, vagy csak szimplán beletörődött?

-Hogy beszélsz velem te kis...- készül apa arra, hogy szokásosan leüvöltse a fejem.

-Andrej, most ne ezen vitatkozzunk! Csak gyere be és... Csináld azt, amit kell.- folytom bele a szót. Adja az ég, hogy bejöjjön...- Ha akarod, én addigra eltűnök, mintha itt sem lettem volna... Ha akarod felszívódok, csak kérlek....- konkrétan már könyörgök neki. Apa.... Csak ezt kérem még az életben!

-Yuri.... Ha ebben a pillanatban el is indulok, akkor is vagy két óra, ameddig odaérek.... Tőlem addig maradhatsz, hátha Yulia visszanyeri az eszméletét és érdekelné, hogy ki hívta ki a mentőket...- most biztos vagyok benne, hogy az orrnyergét masszírozza, ahogyan mindigis tette. És igaz is, anya bárhányszor került kórházba, mindig találkozni akart azzal, aki "megmentette"... És különben is, én is találkozni akarok vele. Akkor miért ne maradhatnék?

-Akkor... Itt lehet, hogy itt fogsz találni...- motyogom. Ha rajtam múlik, akkor igen. Csak az a kérdés, hogy anya akar-e látni még engem...
Kinyomom a hívást, és gyorsan írok egy üzenetet Otabeknek arról, hogy hol vagyok, és hogyha nem zavarja, akkor jöjjön ide...

Szinte azonnal is kapom a választ, ami arról biztosít, hogy úton is van, majd találkozunk. Letörölhetetlen vigyorral az arcomon olvasom újra és újra az üzenetet és magamhoz ölelem a készüléket.

Leülök a kórház folyosóján kihejezett székek egyikére és a falat bámulva gondolkozok. Vajon anya fel fog ismerni? Hogyan fog reagálni rám? Esetleg üvöltözve elküld a fenébe? Remélem azért nem... Meg akarom tudni, hogy mostanában hogyan megy neki az élete!

-El... nézést...- motyog halkan a vállamat megérintve egy aranyos ápolónő.- T... Te vagy itt Yu... Yulia Lipinskayáért?

-Igen!- mosolygok rá bíztatóan. Remélem azt szeretné közölni, hogy meg akarja nézni, hogy ki vagyok!

-Izé... Lipinskaya asszony eszméleténél van és szeretne találkozni azzal, aki behozta... Ugye nincsen ellenére? -csak erre vártam!

-Nem, nincsen!- vigyorgok. Úgy várom már!

-Akkor... Kérlek kövess...- motyogja, majd miután felálltam, hirtelen megfordult és még az előbbieknél is halkabban szólalt meg.- Yuri... Nikiforov... ugye?

-É... Én vagyok...- kezdek el motyogni most én. Igaz is, most nincsen rajtam az arcmaszk és a napszemüveg...

-Az anyukád a nő, igaz?- kezd el sétálni egy ajtó felé, én meg követem.

-Volt...- mosolygok keserűen. Fájdalmas ez az apró szó, nem? Volt... 

-Akkor, sok sikert!- nyit ajtót és betessékel. Az egyik ágyon anya ül és várakozással teli arccal figyeli, hogy ki lép be.

Odasétálok az ágyához. Tekintetében látszódik, hogy ugyanaz a dilemma fut le az agyában, mint nekem, amikor megláttam.
Leülök az ágy mellett lévő székre. Várakozással teljesen megköszörülöm a torkom és mélyen a szemébe nézek. Semmi kétség, még mindig pontosan ugyanabban az árnyalatban pompázik, mint az enyém...

-Rég láttalak.... Anya...- mosolygok rá rengeteg félresikerült kérdéssel a fejemben.

*lö én*
Na, kész is az új rész :D
Remélem tetszett owo Andrej és Yulia fia, Yuri... Nem is rossz, nem? lol
Sziasztok, és egyetek mindenképpen csokoládés szalonnát csóré vinetével :U