Chat-Lover (Otayuri)

77.

*teddybear*

Sosem fogom elfelejteni az a segélykérést. Ahogyan kétségbeesett tekintetét az éj sötétjén keresztül is az enyéimbe fúrta, ahogyan görcsösen megmerevedtek az izmai... Ahogyan saját vére folyik végig hófehér bőrén és pizsamáján. Ahogyan a könyékhajlatába kötött elég szerencsétlenül egy sálat...
Ahogyan segítséget kért. Azt kérte mentsem meg, és hiába lehetett alig hallani, mégis erőteljes volt. Megbánás, félelem, remény és megtörtség... Azok az érzelmek egy lapon, amiket csak ritkán lehet őszintén a hanjában hallani.

Talán ezért nem mozdult a testem időben, hiába tudtam, hogy a szerelmem életveszélyben van. Csak pár másodpercig, de teljesen mozdulatlanná meredtem...

Most mégis itt ülök a kórházi ágya mellett várva arra, hogy történjen valami csoda. Hiába történt mindez ma hajnalban - és így nem aludtam egy percet sem-, mégsem bírok egy szemhunyásnyira sem megpihenni. Én akarok lenni, akit meglát először, amint felkel!
El akarok neki mondani mindent. Arról, hogy ki is vagyok én, és arról, hogy miért is kezdtem vele barátkozni két évvel ezelőtt... 

Szeretném, ha szeretve érezné magát. Szeretném elmondani neki százszor, vagy többször, hogy mennyire gyönyörű. Hogy mennyire tökéletes minden mozdulata, szava, mintha nem ebből a világból lenne való, hanem valami sokkal magasabb, isteni szintről. El akarom neki mondani, hogy mennyit fantáziáltam már az első csókunkról! És hogy szeretném kipróbálni vele...

Éreztetni akarom vele, hogy igenis fontos ebben a világban, nem kell meghalni.... Szeretnék elmondani neki mindent, arról, amikor nem találkoztunk. Ezerszer szeretnék bocsánatot kérni tőle, amiért azon a téli napon otthagytam és még csak el sem köszöntem tőle... 

Halk nyöszörgést hallok a steril kórházi ágyról. Az apró orosz szépség először mocorogni kezd, majd óvatosan nyitogatja a szemeit, mint egy most született kismacska. Ilyenkor mindennél aranyosabb...

-Hol vagyok?- nyöszörgi kómásan. Nos, ezt nem csodálom, a hajnal folyamán elég sok vér vesztett, plusz még fájdalomcsillapítót is nyomtak belé a seb sürgősségi összevarrásához. Fejét belefúrja a párnájába, amitől meg úgy néz ki, mint egy délután szundizó ötéves. Legszívesebben halálra ölelgetném...

-A kórházban vagy Yuri... Jó reggelt.- mosolyodok el. Hiába vagyok hullafáradt, most nem tudok másra gondolni, minthogy gyönyörű zöld íriszeibe fúrjam a tekintetem és sápadt ajkainak nyomjam enyéimet.
Ez talán beteges lenne?

Hirtelen kipattannak a szemei, mintha észbe kapna, hogy mi is van itt, ebben a világban. Talán eszébe jutott az éjjel, ahol szüksége volt rám... és én itt voltam. Remélem, most már számít arra, hogy kaphat segítséget. Hogyha baj van, akkor én itt leszek.... Itt leszek és ezerszer elmondom, hogy semmi baj, hogy szép... És hogy őt szeretem a világon a legjobban.

-Yuri...- Kezdek bele a kínos részbe. Túl kell lenni rajta, nem?- Olvastam a leveledet..

-Csak felejtsük el, jó?- mosolyog rám fáradtan.- Nem kell viszonozni... Csak úgy éreztem el kellett mondanom. 

-Nem, nem úgy értem!- emelem fel kicsit a hangom.- Bocsi... Csak... 

-Kérlek ne érezd magad kínosan emiatt, jó? Az, hogy én meg akarlak csókolni, az nem jelenti azt, hogy nem lehetünk barátok... Az, hogy én meleg vagyok, nem számít. Majd lesz neked egy gyönyörű barátnőd, feleséged, gyermekeid... És én majd leszek a keresztapjuk, vagy valami...

-De Yuri...- nézek rá kérlelően.- Hagy mondjam el..

-De tényleg nem baj...

Nem érti. Nem érti, hogy azt akarom elmondani, hogy szeretem... Mit kéne tennem, hogy meghallgasson?

Kérdően ül fel az ágyon, mélyen az én szemeimbe nézve. Itt a lehetőség? 
Óvatosan megnyalom ajkaim és mellé ülök. "Barátian" átkarolom a vállát, és kapva kapok az alkalmon, hogy lankad a figyelme...

És megcsókolom.

*lö én*
Itt az ígért hepinesz és láv :D
Megérte vajon nektek eddig várni rá?
Remélem tetszett ez a rész :D