Chat-Lover (Otayuri)

65.

*angertiger*
-Yuri... ébresztő.- nehéz pilláim fájdalmasan emelem fel. Egész utat végigaludtam, ugyanis előtte úgy döntöttem, hogy inkább le sem fekszem.
Mikor hazaértem, nekiálltam alkotni.

Ezúttal mégsem vettem se ceruzát, se ecsetet a kezembe, pusztán a lelkem indította el a bizonyos folyamatot. Igen fáj, kurvára fáj. De megbántam? A legkevésbé sem.

A vékony penge mindig csak úgy szeli a bőröm, így nem érzem úgy, hogy pusztán egy vékony papírréteget szabdalnék technikaóra keretében. Csak ott nem csöpögött fájdalmasan-gyönyörűen a vér testem minden pontjáról a hideg csempére. De ki nem szarja le? Ez így sokkal jobb.
Egyet azért, mert újra köcsög voltam Otabekkel.
Egyet azért, mert én vagyok én.
Egyet meg csak megszokásból.
És mindezt újra.

Viszont most sajgó testtel ülök Magyarországon a reptéren, és az, akit megöltem belülről a faszságaimmal, az ébresztget. Hát ez baszottul jó.

-Ébren vagyok...- hangom szánalmas, legszívesebben kitépném a hangszalagjaimat egyetlen rántással. 
-Azt látom. Végig a vállamon szunyókáltál... Viszont most gyere!- nyújtja nekem kedves gesztussal karját, én mégsem fogadom el. Nem vagyok szánalmasan gyenge! Erős akarok lenni, nem ilyen, mint most!

Feltápászkodok és komor arccal végigvonulok a kijárat felé.

---------------------------------

-Mindenki megvan?- érdeklődik Viktor, mikor bevágjuk cuccainkat a hotelba. 
-Én meghaltam..- morgok idegesen a falnak dőlve. Miért nem szarja le? Úgy mindenkinek kurva egyszerű lenne és nem kéne gyilkos titkokhoz kötnöm magam.

-Nagyon vicces vagy Yurio.... Mi bajod van? Amióta megérkeztünk, más vagy...- aggodalmaskodik idegörlőn. Csak basszon bele az egészbe, foglalkozzon a szerelmével, és engem mindenki elfelejthet örökre. Mintha nem is lettem volna soha ezen a nyomorult földön... Mindenki jobban járna.

Otabekék leléptek a saját lakásukba, szóval most csak hárman rohadunk itt. Túl sokan. Valakit meg kéne ölni, és lenne elég hely. Mondjuk megölhetnénk engem. Mindenki jobban járna.

A turbékoló gerlepár befoglalja magának a franciaágyat, én meg a megmaradt, szottyadt antiszoc-sarkot. Remélem nem szándékoznak itt dugni, mert hányni fogok. Bár.... Egy hét és vége. Vagy nem. De valahogy remélem, hogy igen.

Inkább megyek és felfedezem a fürdőszobát.
Ami... olyan szokványos. Meg kicsi. Nem baj, nem is romantikázni akarok itt. Hacsak a pengémmel járt keringő nem minősül annak...

Megnyitom a csapot, iszok egy kortyot. Meg mégegyet. Meg egy harmadikat. Az igazság, hogy rohadt éhes vagyok, de a verseny előtt nem hízhatok. Tökéletesnek kell lennem, és ahhoz még túl dagadt vagyok. 
Akár le is szarhatnám az egészet.... de szépnek szültek, nem dobhatom mindezt csak úgy ell. A döntőben nekem kell megalkotnom a tökéletes, összetört nőt... És kövér disznó módjára ezt sosem érhetem el!

Sóhajtva csörtetek el a nyáladzók mellett, ki a folyosóra, a szabad levegőre. Muszáj megnyugvásra lelnem. Maximum örökre elveszek az utcákon. De kinek számítanék? Senki sem keresne.

De nem hibáztatom őket. Én sem keresném magam.

Miért is számítanék bárkinek is? Csak egy unalmas, ocsmány buzi vagyok. Mégis, ki lenne képes szeretni valaki ilyent? Ha már csak egy tulajdonságom nem lenne meg ezek közül, akkor még tűrhető lennék, de így....

Nem akarom magam senkire sem ráerőszakolni, ezért inkább lelépek. Mindenhonnan.

Aha, itt van valami park. Kisgyerekekkel.
Akkor ide nem megyünk.

Villamosok, buszok, kereszteződések. Még jó, hogy a betűket se tudom elolvasni!
Hagyjuk. Csak hagyjunk mindent!

Idegesen belerúgok egy oszlopba.

*lö én*
☺☺☺☺☺☺☺☺☺☺☺☺☺