Élet a Szent Johannában ✔

2.37

(02.03)

#Márk

~ A temetőben voltam. Óvatosan járkáltam a ködben, mikor megláttam egy sírkövet amin az a szöveg állt, hogy „Itt nyugszik Nádor Henrietta”. ~  Zihálva riadtam fel. Az csak egy rossz álom volt! Körbenéztem, de Heni nem volt a szobámban. Pedig emlékeztem, hogy mellettem aludt el. Kikeltem az ágyból, és kimentem a szobámból. Lementem a konyhába. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és halkan mögé osontam. Átkaroltam a derekát, és belepusziltam a nyakába.
- Jó reggelt, hétalvó - fordult felém Heni.
- Miért lennék hétalvó? - tettem a kezem a derekára.
- Mert mondjuk fél tizenegy van?
- Nem voltál mellettem - néztem mélyen a szemeibe.
- Miért, kellett volna?
- Jó lett volna - csókoltam meg. Heni átkarolta a nyakamat, és úgy csókolt. Elhajoltam tőle, és megfogtam a kezét. Felvezettem a szobámba, majd ismét lecsaptam az ajkaira. Ő a hajamba túrt, én meg felkaptam, és az ágyamig vezettem, majd letettem az ágyra. Fölé hajoltam, és úgy csókoltam tovább. A szájáról a nyakára tértem át.
- Márk - sóhajtotta a nevemet. Tovább csókoltam.
- Márk, kérlek állj le - kérte mire abbahagytam.
- Ne haragudj. Tudom nem vagy olyan lány, csak nagyon szeretlek - kértem bocsánatot. Lehunyta a szemét, beharapta az alsó ajkát és mély levegőt vett.
- Minden rendben? - fogtam meg a kezét.
- Igen - bólintott, majd kinyitotta a szemét. Lefeküdtem az ágyra, és Henit is húztam magammal. Átkaroltam Heni derekát, és kifli pózban feküdtünk az ágyon. Lehunytam a szemeimet, és kb őt percig feküdtünk így, mert szipogást hallottam.
- Mi a baj? Megint elcsesztem? - támaszkodtam fel az ágyban.
- Mi? Nem, nem - törölte meg gyorsan a szemeit, hogy ne lássam, hogy sírt.
- Mondd el, hogy mi bánt. Talán tudok segíteni - fordítottam magam felé.
- Muszáj?
- Csak akkor, ha úgy érzed. Talán könnyebb lesz, ha beszélsz róla. Nekem is segített tavaly a pánikrohamos korszakomon - feleltem. Mély levegőt vett, majd elkezdte.
- A múltkor nem a te hibádból kaptam fel a vizet. Hanem más miatt. A nyáron volt egy nem túl szép élményem, és azért voltam olyan amilyen, és most is. Ne haragudj, Márk. Szerettem volna, ha te lettél volna az első, de nem így lett. Nem te, hanem valami huszonhárom éves srác. Sajnálom! - sírta el magát. Teljesen lefagyva néztem a barátnőmre, majd szorosan megöleltem.
- Semmi baj - simogattam a hátát. Tudtam, hogy nem tehetett róla. Nem önszántából tette, hanem kényszerítették rá. A helyében ugyanezt tettem volna én is, mert egy ilyen dolgot nem szívesen kürtöl világgá az ember. Ott vigasztaltam Henit a szobámban.
- Nem fogom erőltetni. Én így is várok rád, amennyit szükséges. Ha úgy érzed készen állsz, akkor elmeséled. Rendben?
- Talán neked könnyebben megnyílnék, mint egy pszichológusnak - suttogta, mire a hajába pusziltam.
- Köszönöm a bizalmat!
- Nem. Én köszönöm, hogy megérted.

~Eddig tartott~

Sziasztok, remélem tetszett ez a rövidebb rész! Az ilyen dolgokról nehezebb beszélni a lányoknak bárkinek, de talán egy jóbarát előtt sikerül megnyílni. Vagy ha inkább egy idegennel osztanád meg bármi problémádat akkor fordulj pszichológushoz. Higgyétek el, hogy segít, ha kibeszélitek magatokból.
Ui.: A helyesírási hibákért elnézéseteket kérem!

By: M.