Élet a Szent Johannában ✔

1.23

(01.04)

#Márk

~ Megint annál a háznál voltam. Gyerek sírást hallottam. Szabi! A kapuhoz rohantam, de tárva nyitva volt. Óvatos léptekkel mentem beljebb. Az ajtó résnyire ki volt nyitva. Ahogy beljebb hajtottam nyikorogni kezdett. Nagyot nyeltem, és beléptem a házba. Ezúttal is sötétség honolt a házon. Fura érzésem támadt, de nem hallgattam az megérzésemre. A nappali felé vettem az irányt, de ekkor valaki hátulról leütött.
Szipogásra lettem figyelmes. Lassan felemeltem a fejem. A szoba üres volt, és sötét.
- Lám lám, felébredtél? - hallottam egy férfi hangját valahonnan a sötétből. Ha jól éreztem egy székhez voltam kötözve.
- Miért vannak itt képek a családomról?
- Még mindig nem jöttél rá? - kérdezte... Adrián.
- Mit keresel itt?
- Bosszút állok, szerinted mi mást?
- Miért pont Szabi kell nektek?
- Miért pont ő? - nevetett fel gúnyosan a férfi.
- Márk, nem csak ő van itt.
- Hát? - ekkor feloltódott a villany. A hirtelen fénytől becsuktam a szemem, majd lassan megszoktam. Ahogy kinyitottam a szemeimet nem akartam hinni a szemeimnek. A szüleim, Mesi, Nóri, Cortez és Léna a földön voltak megkötözve.
- Mit csináltatok velük? - néztem a két emberre. A férfi... az Ádám volt.
- Hol van szabi?!
- Jobb helyen - mosolyodott el Ádám.
- Mit akarsz velük?!
- Majd mindjárt meglátod - húzott elő egy pisztolyt Adrián.
- Képes lennél megölni a FIADAT ÉS AZ UNOKÁDAT?! - üvöltöttem Ádámnak.
- A bosszú nagy úr. Ha Reni szeretne akkor ez most nem lenne.
- Neked elment az eszed!
- Nem igaz! - ekkor a pisztoly csövét a szeretteimre irányította.
- Ki legyen az első? Áh, megvan - nézett rám gúnyosan, majd az ujját a biztosítékra helyezte. Kibiztosította, majd a ravaszra vándorolt a mutatóujja. A fegyver elsült, majd... apa fájdalmas ordítása hasított a levegőbe.  ~
- NEEEEEEEEEEEEEE - ordítva riadtam fel. Patakokban folyt rólam a víz.
- Mi a baj? - jött be anya apával a nyomában. Zihálva vettem a levegőt.
- Márk, mi történt? - kérdezte apa. Nem tudtam válaszolni.
- Irány a kocsi! - mondta anya. Annyira remegtem, mint a kocsonya, de megpróbáltam felkelni. Nem jött össze, mert összerogytak a térdeim. Apa felvett a karjába, és levitt a kocsiba. Anya hozta a kulcsokat, és mentünk a kórházba. Szaporán kapkodtam a levegőt. Annyira valóságos volt az álmom. Még most is ott volt a fejemben a pisztoly éles hangja, és apa fájdalmas ordítása. A kórháznál apa a karjában vitt be. Nem tudtam figyelni semmire és senkire. Annyit érzékeltem még a világból, hogy feltettek egy hordágyra majd egy injekciós tűt szúrtak belém. Lassan elmosódott, majd elsötétült minden.

#Mesi

Reggel mikor lementem a konyhába egy cetli volt a hűtőn.
Márknak az éjjel megint rohama lett. Nem tudom mikor megyünk haza. Kaja van a hűtőben.
Puszi: anya!
Szegény Márk! Reggeli nélkül indultam el a suliba. Ahogy a sulihoz értem rögtön bementem. Az első óra angol volt. A teremben leültem a helyemre.
- Minden rendben? - kérdezte Erika.
- Nem egészen.
- Történt valami?
- A bátyámnak megint rohama volt. Most kórházban van - feleltem szomorúan.
- Szegény Márk - simította meg a vállam Erika. Csengetéskor bejött Cortez órát tartani. Egész órán szokatlanul csendben voltam. Eddig mindig jelentkeztem, meg hozzászóltam az órákhoz, de ezúttal nem. Csak ültem, mint egy fadarab. Óra végén Cortez intett nekem, hogy menjek oda hozzá.
- Baj van? - kérdezte.
- Ühüm.
- Micsoda?
- Márknak az éjjel megint rohama volt, és most kórházban van - a végére könnyezni kezdtem. Cortez szorosan magához ölelt.
- Nem lesz semmi baj. Erős srác - nyugtatott.
- Tudom, de... szerinted kifog ebből gyógyulni valaha? - néztem fel rá.
- Őszintén? Nem tudom.
- Mit mondtak a rendőrségen?
- Körözést adtak ki az eluraló ellen.
- Városit?
- Igen, ha nem találják meg akkor országos lesz.
- Remélem hamar meglesz, Szabi.
- Mi is. Szegény Nórit rettentően megviselte.
- Elhiszem. Mégiscsak a fiatok.
- Ahogy mondod. Menj szünetre - engedett ki. Kimentem a teremből.
- Szia, hercegnő - termett előttem Albert.
- Hagyjál - kerültem ki.
- Na, de Mesi!
- Kérlek hagyj békén! - mentem be a mosdóba. Megmostam az arcomat, majd visszamentem a terembe. A nap további részében csöndben voltam. A nap végén hazamentem. Reménykedtem benne, hogy mire hazaérek Márk otthon lesz, de... nem volt otthon. Felmentem a szobájába. Elvettem a gitárját, és megpengettem a húrokat. Ekkor valaki csengetett. Letettem a gitárt, és lementem ajtót nyitni. Nem anyáék voltak, hanem Márk haverjai.
- Szia, Márkkal mi van, hogy nem jött suliba? - kérdezte Boti.
- Itthon van? - nézett rám a sapkája alól Teó.
- Nincs - ráztam meg a fejem.
- Akkor holvan?
- Kó... kórházban - sírtam el magam. Boti magához ölelt, és a hátamat simogatta.
- Megint rohama lett? - suttogta a fülembe. Meglepetten néztem fel rá.
- Hohnnan tuhdod?
- Egyszer nálunk lett rosszul, emlékszel? - erősen koncentráltam, majd beugrott, hogy Boti anyukája hívta a mentőket. Bólintottam.
- Szerinted mikor engedik ki? - érdeklődött Teó.
- Nehm tuhdom - néztem rá könnyes szemmel, majd eszembe jutott valami.
- Valaki eljön velem a kórházba?
- Én veled megyek - felelte Boti.
- Én nem hiszem, hogy tudok menni. Anya kikészülne, ha tudná kórházba megyek - rugdosott egy követ Csongi.
- Nálunk meg a bátyám szülinapját ünnepeljük - forgatta meg a szemeit Teó.
- Akkor miért nem vagy ott? - nézett rá hitetlenkedve Csongi.
- Mert most indulok. Sziasztok, és kitartást Mesi - ment haza Teó.
- Sziasztok - köszönt el Csongi is. Botival ketten elindultunk a busz megállóba. Mikor megjött a busz felszálltunk rá. A kórházban a recepciós nőtől kérdeztük meg, hogy melyik kórteremben van Márk. A fekete hajú, dekoltázsos nő elmondta mi pedig liftbe szálltunk. A másodikon megkerestük a kórtermet. Anya és apa bent voltak. Lassan benyitottam.
- Mit csinálsz itt? - ölelt meg anyu.
- Hogy van, Márk? - hagytam figyelmen kívül a kérdését.
- Kétszer volt újjabb rohama. Az orvos azt mondta, hogy valami rossz emlék lehet a háttérben.
- Neki meg van bőven belőle - sóhajtott apa.
- Most alszik? - léptem közelebb az ágyához.
- Igen, kapott egy nyugtatót, így szinte az egész napot átaludta.
- Meddig lesz bent? - kérdezte Boti.
- Nem tudjuk. Minimum pár nap, maximum egy hét.
- Haza viszlek titeket - indult az ajtóhoz apa. Botival csendben mentünk utána. Boti az anyós ülésen ült, én pedig hátul középen.
- Minden rendben lesz - nézett rám a visszapillantóból apa.
- Remélem - sóhajtottam. Botit elvittük hozzájuk, majd engem vitt el. Nem otthon voltunk, hanem Nóriéknál.
- Miért nem haza vittél?
- Nem szeretnélek egyedül otthon hagyni - fordult hátra.
- A cuccaim?
- Nóri elment értük. Amint tudunk megyünk érted - mosolygott halványan apa.
- Oké, szia - szálltam ki a kocsiból. Becsengettem a kapun. Cortez nyitott ajtót.
- Szia, gyere be - nyitotta ki a kaput. Bementem, és bent a kabátomat felakasztottam a fogasra.
- A vendégszobába vittük a cuccaidat, jó?
- Jó - feleltem szűk szavúan. Lejött Léna az emeletről.
- Miattam ment el! - sírt.
- Miért miattad ment volna el?
- Én mondtam neki, hogy soha többé nem akarom látni - ölelte meg sírva Cortezt.
- Kicsi szívem, ez nem a te hibád - vígasztalta Lénust.
- És, ha mégis?
- De nem. Egy csúnya bácsi a hibás, nem te.
- Bizti?
- Bizti - adott egy puszit Léna homlokára. Ekkor engem is megölelt.
- Szia, Mesi!
- Szia, Lénus - öleltem át. Este szótlanul megvacsoráztunk utána letusoltam aztán lefeküdtem aludni.

(01.05)

#Heni

Reggel korábban indultam el a suliba a szokottnál. Gondolkodnom kellett. Mit képzeltem, hogy szilveszterkor részegen beállítottam Márkhoz? Vajon miket mondtam neki? Áh, neki barátnője van! Ennyire hülye is csak én lehetek. Vajon miért nem jött tegnap suliba? Megutált volna? Vagy csak szimplán lóg? Talán a fiúk tudnak róla valamit. A suliban az volt az első dolgom, hogy odamentem Botiékhoz.
- Tudtok valamit Márkról?
- Ja - felelte Boti.
- És elmondod?
- Kórházban van - folytatta Teó.
- Miért?! - rémültem meg. Ekkor megszólalt a csengő. A hosszadalmas rajz után odamentem Botihoz.
- Miért van kórházban?
- Megint rohama volt - eszembe jutott mikor az erdőben rosszul lett.
- Tudsz róla?
- Egyszer nálunk lett rosszul. De te honnan tudsz róla?
- Oh, én is ott voltam mikor egyszer előjött a rohama.
- Sajnálom Mesit - sóhajtotta Boti.
- Neki is van valami baja?
- Összetört a bátyja miatt. Annyira szomorú volt tegnap. Fura volt sírni látni egy erős, életvidám lányt.
- Tudom - bólintottam. A nap gyorsan elrepült. A fotószakkör után felhívtam Botit.
- Melyik kórházban van? - kérdeztem köszönés nélkül. Boti készségesen elmondta, majd leraktuk. Buszra szálltam, és elmentem. A recepción elmondták, hogy hol találom. A lifttel felmentem a másodikra, majd megkerestem a kórtermét. Bekopogtam az ajtón, és lassan benyitottam. Az anyukája volt bent csak.
- Csókolom - köszöntem halkan.
- Szia, Heni ugye?
- Igen.
- Szépen táncoltatok - mosolyodott el halványan, de a szeme szomorúságról árulkodott.
- Hogy van, Márk?
- Volt már jobban is - ekkor Márk mocorogni kezdett.

#Márk

Halk hangfoszlányokat hallottam. Megpróbáltam kinyitni a szemeimet, de a szoba vakítóan hatott. Másodjára lassabban nyitottam ki a szemeimet. A szemem megszokta a fényt, két női alakot vettem ki. Azaz egy lány, és egy nő alakját, majd mikor végre kitisztult a látásom felismertem Henit és anyát.
- Kisfiam - ölelt magához anya.
- Apa?
- Levegőzik - megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.
- Szabi? - reménykedtem benne, hogy azt is csak álmodtam, hogy elrabolták.
- Még mindig nincs róla semmi hír - csordult ki egy könnycsepp a szeméből. A szemem sarkából láttam, hogy Heni az ajtóhoz ment.
- Heni - szóltam utána.
- Igen?
- Ne menj még. Kérlek - néztem rá kérlelően.
- Magatokra hagylak titeket - indult ki anya. Heni leült az ágy melletti székre.
- Nem hiszem, hogy csak a Jack Daniel's beszélt belőled - néztem mélyen a szemébe.
- Mi?
- Szilveszterkor.
- Inkább ne beszéljünk arról a napról - jött zavarba Heni. Elmosolyodtam rajta.
- Oké, akkor azt a napot megnem történtté nyílvánítom.
- Jó.
- Van kedved segíteni nekem?
- Miben?
- Az unokaöcsémet valaki elrabolta, és tegnap láttam egy házban sok képet a családomról.
- Jézusom! Szerinted ki tette?
- A házban 13 éve nem lakik senki, de van egy sejtésem.
- És? Ki?
- Anyám gimis barátja.
- Miért tette volna ő?
- Mert még mindig szereti anyát. Még álmomban is azt mondta, hogy „ha Reni szeretne akkor ez nem lenne” majd egy pisztollyal lelőtte az apámat - meséltem.
- Ez hátborzongató!
- Tudom, de... segítesz?
- Teljes mértékben!
- Köszönöm - öleltem át, majd elengedtem. Az arca vörös volt. Nem hagyhattam ki ezt a lehetőséget.
- Ennyire meleged van? - vigyorogtam.
- Mi... miről beszélsz?
- Az arcod szép... vörös.
- Pukkadj meg - nevette el magát Heni.
- Nem szeretnék - nevettem én is. Ekkor bejött egy orvos.
- Jó estét, Dr. Kertész Csaba vagyok.
- Jó estét - köszöntünk mi is.
- Hogy érzed magad, Márk?
- Kicsit jobban.
- Remek. A kishölgyet megkérném, hogy fáradj ki - nézett Henire. Heni kiment engem pedig megvizsgált a doki.
- Még két napra bent tartunk megfigyelésen utána hazamehetsz. További szép estét - ment ki a doki.
- Még két nap? - kérdeztem magamtól. Kinéztem az ablakon, és sötét volt. Gondoltam alszok.

~Eddig tartott~

Sziasztok, remélem tetszett ez a rész! A helyesírási hibákért elnézéseteket kérem!

By: M.