Élet a Szent Johannában ✔

2.42

(02.12)

#Márk

Reggel valami kopogott a párkányomon. Lassan kinyitottam a szemeimet, majd az ablak felé sandítottam. Aha, szakadt az eső. Lassan kikeltem az ágyból, majd a szekrényemhez csoszogtam kivenni a ruhámat. Felöltöztem utána a táskámmal a hátamon lementem a konyhába. Mesi lent reggelizett. Leültem mellé enni utána az esernyővel a kezünkben elindultunk a suliba. Mesi a Raining man-t dúdolta.
- Rohadt vicces vagy - néztem rá, majd az események felgyorsultak ugyanis a villám belecsapott az egyik ágba, ami rám esett. Mesi ijedten sikított fel én meg a fájdalomtól felordítottam.

#Heni

A fiúknak köszöntem, amikor valami nagyot csattant ezt egy sikoly és egy üvöltés követte.
- Ez Mesi és Márk volt! - néztem rájuk, majd rohanni kezdtem. Márk egy faág alatt feküdt. Mesi próbálta leszedni róla az ágat. Rögtön odamentünk segíteni neki. Tíz percbe tellett míg kiszabadítottuk Márkot a fa alól.
- Márk! - fordítottam a hátára, de nem volt magánál.
- Valaki hívja a mentőket! - néztem a fiúkra rémülten. Csongi kapcsolt elsőként, mert tárcsázta a mentőket.
- Sietnek, de a csúszós út nehezíti a dolguk - felelte. Sírva néztem Márkot. Mikor kiértek a mentősök csapzottan néztem fel rájuk. Márkot feltették a hordágyra, majd elmentek. Sírva néztem utánuk a szakadó esőben.
- Menjünk - suttogta Teó, mire bólintottam.

A suli unalmas volt. A nap végén Mesiék elvittek a kórházba. Rossz volt látni a mozdulatlan testét.
- Az orvos azt mondta, hogy fel fog épülni - simította meg a vállam Reni.
- Olyan rossz így látni - sóhajtottam szomorúan.
- Tudom - felelte elcsukló hangon az anyukája. Óvatosan az apró kezeim közé fogtam Márk hatalmas lapát kezét. Éreztem, hogy az ujjait az enyémre kulcsolta. Hitetlenül néztem rá.
- Márk, kelj fel, kérlek! - suttogtam könnyezve, mire... nem történt semmi.
- Kérlek kérlek kérlek - hajtottam a fejem a kezére. Semmi. Tovább kérleltem, de nem nyitotta ki a szemeit. Lehet, hogy csak beképzeltem az egészet.

Este bejöttek Márk szülei.
- Gyere, hazaviszlek - fogta meg a vállamat Áron.
- Itt szeretnék maradni - a tekintetemet nem vettem le Márkról.
- Apukád biztos aggódik, hogy hol vagy - próbáltak hatni rám, mire mélyet sóhajtottam.
- Rendben - álltam fel a székről. Áron kiengedett a kórteremből, majd kimentünk. Beszálltunk a kocsiba, majd az eső vadul kopogott a szélvédőn.
- Erős fiú - nézett rám egy pillanatra, majd visszanézett az útra.
- Igen, tudom. Miért pont abba a fába kellett belecsapnia a villámnak?
- Ez kiszámíthatatlan dolog. Sose lehet tudni, hogy hova csap be.
- Sajnos - az út további része csendben telt. Mikor megérkeztünk a házunkhoz megköszöntem a fuvart, és bementem a házba. Apa épp valakit hívott, de amikor meglátott lerakta.
- Merre jártál?! Miért nem tudtad felvenni azt az átkozott telefont?!
- Bocsi, de kórházban voltam.
- Ki fekszik bent?
- Márk. Reggel belecsapott a villám egy fába, annak az ága pedig Márkra esett - meséltem könnyezve, majd apa magához ölelt.
- Nem lesz semmi baj! - suttogta.
- Hiszek neked - fúrtam a fejem a mellkasába.
- Ne add fel a reményt, és minden rendbe jön - a hangja nyugtatóan hatott. Miután elengedtem felmentem fürdeni utána lefeküdtem aludni.

~Eddig tartott~

Sziasztok, remélem tetszett ez a rész! Bocsi, hogy mostanában rövidebbek jönnek csak, hát... na jó nincs semmi kifogásom erre :/ sorry.
Ui.: A helyesírási hibákért elnézéseteket kérem!

By: M.