Támasz

4.7K 157 42
                                    

Harry magába roskadva ült a hatodik emelet egyik ablakának beugrójában. Könnyei némán folytak le az arcán. Egyetlen rokona, Sirius, miatta áldozta fel az életét, azért, mert ő botor módon hitt Voldemort cselének.
Míg Harry összetörten merengett, Perselus Piton, a Roxfort szigorú bájitalmestere, elindult éjjeli körútjára. A hatodik emeleten észrevette, ahogy Potter lelkileg megzuhanva ül az egyik ablakmélyedésben. Lehet, hogy Piton professzor volt a legmogorvább, legutálatosabb tanár a Roxfortban, de még ő is tudta, hogy nem ez az a pillanat, amikor modorát, és bosszúját kiélheti a fiún.
- Potter – szólította meg a gyereket. – A klubhelyiségedben lenne a helyed.

Harry könnyes, zöld szemeit a tanárra emelte. Perselus azokban nem látott mást, csak mérhetetlen fájdalmat, és magányt. Azokat az érzéseket, melyeket ő maga is megtapasztalt már nem egyszer élete során. A bájitalmester keservesen felsóhajtott, majd leült Harryvel szemben.
- Potter, nem a te hibád, ami történt – mondta egészen halkan, első ízben letegezve a fiút. - A Nagyúr bárkit be tudott volna csapni. Black nem miattad halt meg.
- Dehogynem! Ha én nem mentem volna a Minisztériumba, akkor...
- Ezt most hagyd abba, Potter! – szólt rá a fiúra Perselus, mielőtt az belemerülhetett volna az önostorozásba. – Mindannyian követünk el hibákat. Az, ami történt nem csak a te hibád... Bár, nem lett volna szabad oda menned... Az igazgató úr és jómagam is hibásak vagyunk. Későn szóltam a támadásról.
- Tanár úr... Ön mindent megtett. Ha megtanultam volna az okklumenciát...
- Lehet... Egyezzünk meg valamiben, Potter. Ezentúl, ha bármi – akárcsak a legkisebb jel is – arra utal, hogy a Nagyúr vájkál a fejedben, azonnal szólsz nekem, vagy Dumbledore igazgató úrnak.
- Megígérem – suttogta Harry.
- Rendben. Most pedig – állt fel Perselus – menj vissza a Griffendél Toronyba.
- Nem megy... – hajtotta le a fejét Harry. A tanár kérdő tekintetét látva magyarázatba fogott. – Nem bírom elviselni a sajnálatukat – utalt griffendéles társaira Harry –, hiába mondom, hogy hagyjanak békén, csak jajgatnak.
- Aggódnak – helyesbített Perselus.
- Ők így gondolják, de csak rontanak a helyzeten...

Perselus megértette, mire akar utalni a fiú. Sokszor nyugalomra vágyott ő is, és nem az állandó vállveregetésre, károgásra és részvétnyilvánításokra. Néha egy néma mosoly, egy aggódó tekintet többet ér megannyi szónál.
- Akkor is pihenned kell. Gyere velem!
Harry annyira megdöbbent a professzor kedvességén, hogy akaratlanul is követte a férfit, egészen a lakosztályáig. A bájitalmester egy kis szobához vezette, majd betessékelte az ajtón.
- Ez egy vendégszoba. Nem engedek senkit sem a lakosztályomba, de most az egyszer kivételt teszek. Itt nem zavar majd senki. Az igazgató úrnak üzenek, hogy itt vagy, nehogy felkutassák érted az egész Roxfortot.
- De miért segít nekem, tanár úr? – kérdezte Harry, nagy zöld szemeit Perselusra szegezve.
- Magam sem tudom – vallotta be a bájitalmester. – Talán mert tudom, min mész keresztül, Potter.

Perselus egy pálcaintéssel magához hívott egy adag Álomtalan Álom italt, majd Harry kezébe adta.
– Ezt idd meg! Rémálmok nélküli alvást biztosít számodra. Holnap reggel pedig visszamehetsz a klubhelyiségedbe.
- És...
- Igen?
- Semmi... Csak...
- Ha valamit mondani akarsz, Potter, akkor nyögd ki végre, mert én is szeretnék pihenni – morogta a bájitalmester.
- Ha valami...
Perselus keservesen sóhajtott.
- Ha bármiben segíthetek, Potter, keress fel! – mondta a professzor, majd kirobogott a szobából. Akaratán kívül, de választ adott Harry ki nem mondott kérdésére.

A bájitalmester társasága lassan, de gyógyító hatással volt Harryre, amit Dumbledore igazgató is figyelemmel kísért.
- Perselus fiam, köszönöm – suttogta oda a Nagyteremben a bájitalmesternek az idős varázsló, mikor látta, hogy Harry Potter végre, Sirius halála után pár hónappal, rendesen eszik.
- Nem csináltam semmit – morogta vissza a férfi, de azért óvó tekintetét ő is az ifjú Potteren tartotta. Hangosan nem mondta ki, de a hónapok alatt megkedvelte a fiút. Sokat beszélgettek a gyerekkel, és kezdte az igazi Harryt látni, nem pedig James Potter hasonmását a fiúban, ezért is ajánlotta fel neki, hogy a szüneteket töltse a Prince kúrián. – Ehetek egyszer végre nyugodtan? - rivallt rá főnökére, de az csak rendületlenül mosolygott.
Dumbledore professzort nem volt könnyű becsapni. Ahogy ő látta, Perselus szinte már apaként viselkedett Harryvel szemben, és ez tökéletesen megfelelt neki. A két – számára kedves – varázsló végre boldognak látszott, és ez mindennél többet jelentett számára.

Harry eközben azon tanakodott, Piton mikor viszi el végre arra a helyre, amit ígért. A két varázsló ugyanis megbeszélte, hogy Harrynek nem kell többet a Privet Drive-on laknia, mert Piton professzor kúriája eléggé védett ahhoz, hogy Harry ott is biztonságban legyen. Harry már nagyon kíváncsi volt a Prince kúriára, sejtése se volt, hogyan nézhet ki a hely, ahol ezentúl lakni fog. Piton professzor azt mondta neki, hogy saját lakosztálya lesz. Harry akkor és ott sírva fakadt, ami aggódással töltötte el a férfit, így a fiú kénytelen volt bevallani, hogy élete tíz évét a gardróbban töltötte, a többit pedig egy kicsi szobában. Perselust, bár a fiú előtt nem mutatta, de elöntötte a méreg. Megesküdött, hogy mindent megad a fiúnak, amit csak módjában áll, hogy kárpótolja az elveszett gyermekéveket Harry számára.
Mivel a bájitalmester a minisztériumi incidens után nem sokkal lebukott a Nagyúr előtt, így már kémként betöltött szerepe sem akadályozhatta abban, hogy szárnyai alá vegye a fiút.

Harry Potter végre – egy éves kora óta először – úgy érezte, lesz végre családja, még ha ezt a mogorva, gúnyos, és szigorú bájitalmester, Perselus Piton képében is kapja meg.

Fiamként szeretlekWhere stories live. Discover now