Fiamként szeretlek

Megvédem a fiamat!

- Harry! Hol vagy? – szólongatta fiát Perselus.
- Itt vagyok – szaladt ki a szobájából a nyolcéves Harry.
- Ez neked jött – nyújtott át egy pergament a férfi a gyereknek, mire az izgatottan bontotta fel.
- Oh… – Harry csalódottan sóhajtott.
- Mi a baj? Nem az áll benne, amit vártál?
- Ö… hát… ezt a levelet Petunia néni küldte. 
- Tessék?! Mégis mit akar tőled az a nőszemély?
- Azt akarja, hogy látogassam meg őket, mert beszélni szeretne velem.
Négy év után csak eszébe jutott, hogy él még az unokaöccse – gondolta Perselus gúnyosan.
- És el szeretnél menni? – kérdezte Perselus. Neki semmi kedve nem volt a nővel találkozni, de ha Harry szeretne a rokonaival találkozni, akkor hajlandó elkísérni, bár legszívesebben élből elutasítaná a meghívást.
- Nem tudom… Petunia néni sosem szeretett engem, bármit is tettem, sosem volt elég neki. Nem tudom készen állok-e rá, hogy találkozzam velük. – Harry akaratlanul is simogatni kezdte a csuklóját, ahol Vernon mindig megszorította, mikor kicsi volt. Még élénken élt benne a sok verés, büntetés, éhezés emléke. – Ugye nem kell visszaköltöznöm oda?
- Nem. Erre ne is gondolj, Harry – guggolt le hozzá a bájitalmester. – Soha nem engedem, hogy elvegyenek tőlem. Bármi is ezzel a levéllel a céljuk, sosem kerülhetsz oda vissza.
- De miért most írt? – kérdezte Harry ijedten.
- Nem tudom, de ki fogom deríteni. De ha ennyire nem akarsz odamenni, akkor írj nemet az invitálásukra. 
- De… kíváncsi vagyok rá, hogy mi van velük – suttogta Harry úgy, mintha bűn lenne, amit kérdez, de Perselus nem haragudott rá.
- Akkor, hogy döntesz?
- Elmegyek a Privet Drive-ra, de csak ha te is velem jössz, apa.
- Egyedül el sem engednélek – mondta a bájitalmester határozottan.

Másnap Harry idegesen topogott a Piton kúria bejáratánál. Szíve szerint beszaladt volna a szobájába, és elfelejtette volna a levelet, és nagynénje szavait, melyek folyton a fejében jártak.
„Szeretnénk veled találkozni és beszélni.”
- Harry, ha továbbra is idegesen topogsz a lábaddal, még a végén a pincében kötsz ki,mert beszakadt a padló.
- Apa… 
- Igen, Harry? – lépett oda hozzá a férfi, majd megsimogatta a fejét.
- Mi van, ha azt mondom, mégsem akarok menni? – kérdezte tágra nyílt szemekkel a gyerek.
- Akkor írunk Dursley-éknek egy levelet, hogy mégsem megyünk.
- De… ilyet lehet?
- Persze, hogy lehet. Nem tartozol nekik semmivel.
- De ők a rokonaim…
- Akik bántottak téged, egy ártatlan gyereket. Örülhetnek, hogy nem jelentettem fel őket, mikor az igazgató elhozott téged.
- Én… baj, hogy azt akarom, hogy ők is boldogok legyenek? Hogy nem akarok nekik rosszat?
- Ez egyáltalán nem baj. Sokkal inkább dicséretes, ezzel is bizonyítod, hogy te egy nagyon okos és különleges gyermek vagy – mosolygott a kisfiúra Perselus, mire Harrynek is egy örömteli mosoly jelent meg az arcán.
- Indulhatunk?
- Igen – bólintott egy nagyot Harry.

Nem sokkal később már a Privet Drive-on sétáltak. Harry idegesen szorongatta apja kezét, míg oda nem értek a Dursley házhoz. Perselus becsengetett, mire egy nagydarab, kövér férfi nyitott ajtót. Köszönésre sem méltatta őket, hanem bekiabált a házba.
- Petunia, itt a kölyök! 
Nagybátyja emelt hangjától Harry megijedt, majd remegni kezdett. Már épp el akart szaladni, mikor megérezte a vállán apja meleg, biztonságot nyújtó kezét.
Vernon kiabálására előjött Petunia, majd beinvitálta őket a házba. A helyiség most is – mint akkor, mikor Harry itt lakott – tisztaságtól ragyogott, de Harry nem érezte otthonosnak. Sokkal jobban szerette apukája kúriáját, ahol azok a vicces manók mindig játszottak vele, és ahol Dracóval – a legjobb barátjával – mindig csínyeket követtek el, nem félve a veréstől, és egyéb büntetésektől. Nagynénje házában még egy leesett pohár miatt is csúnyán megbüntették, de apja, Perselus, soha nem emelt rá kezet. Néha kissé megemelte a hangját, de ezen felül mindig szeretet vette körül.

- Harry, gondolom, kíváncsi vagy, miért hívtalak ide – szólalt meg Petunia Dursley.
Harrynek nevezett? Nem korcsnak vagy fattyúnak? – kerekedett el a kisfiú szeme.
- I-igen.
Perselus egy szót sem szólt, de szúrós, vesébe látó tekintetét a családon tartotta. Úgy érezte, valamiben sántikálnak.
- Tudod, mikor itt laktál, nem bántunk veled valami jól, most mégis arra kérnénk, hogy segíts nekünk.
- Én? Segíteni? – lepődött meg Harry. – Én csak egy gyerek vagyok.
- Mikor itt laktál, minden hónapban kaptunk egy kis összeget az ellátásodra, és…
- Na, itt hagyja abba! – csattant fel Perselus. – Nem fogja Harryt arra használni, hogy pénzhez jusson! 
- Maga ebbe ne szóljon bele! – ordította Vernon Dursley.
- Mint Harry Potter hivatalos gyámja, jogom van beleszólni, Mr. Dursley. Addig, amíg Harry itt lakott, maguk a kapott összeget a drága fiukra használták fel, és most, hogy az apanázst megvonták, már rögtön kedvesebbek Harryvel! Lehet, hogy Harry gazdag, de ehhez maguknak semmi közük nincs. 
- Mi a rokonai vagyunk, és ennek a kis korcsnak kötelessége segíteni rajtunk. Etettük és ruháztuk három éven keresztül! 
- Az éheztetést és a kinyúlt, szakadt ruhákat nem nevezném ellátásnak! Amennyiben pénzt akarnak, menjenek el dolgozni! – mondta a bájitalmester, majd még gúnyosan hozzátette. – Vagy maga és a fia ne zabáljanak annyit!
- Hogy képzeli…

Harry a kiabálástól, ami a feje felett zajlott, nagyon megijedt, és apja talárjába kapaszkodva közelebb húzódott a férfihoz. Perselus átölelte a gyereket, majd elkezdte az ajtó felé terelni. Nem kívánt tovább itt tartózkodni, épp eleget hallott a család szándékaiból, hogy elfogja az undor.
- Többet ne keressék Harryt, vagy teszek róla, hogy kitudódjon, mit is tettek vele gyereknevelés címszó alatt! – mondta, majd egy szó nélkül hoppanált Harryvel együtt.
A kisfiú, amint megérkeztek a Piton kúriába, sírni kezdett. Felzaklatta, ami a Privet Drive-on történt. Azt hitte, a rokonai végre egy kicsit nyitnak felé, és ő már nem is haragudott rájuk, de Dursley-éknek csak a pénz kellett. Az a pénz, amit a szülei hagytak rá.

Perselus látta Harryn, hogy zaklatott, ezért magához hívott egy kis nyugtatót, majd belediktálta a gyerekbe. Jobbnak látta, ha Harry most pihen, és nem gondolkodik a történteken.
- Shh… semmi baj, Harry – simogatta a síró kisfiú hátát, majd az ölébe vette a gyermeket, és a szobájába vitte.
- Miért nem szerettek soha, rossz gyerek vagyok? – kérdezte Harry le-lecsukódó szemekkel.
- Nem vagy az. Ők a rosszak, amiért ezt tették veled, és most is csak ki akarnak használni – sóhajtotta Perselus. – Te egy nagyon kedves, melegszívű kisfiú vagy, hiszen most is elmentél hozzájuk, pedig nem volt kötelező. Főleg azok után, ahogy ott viselkedtek veled.
- Te szeretsz, ugye, apa?
- Igen, én szeretlek.
- Akkor jó. Nekem már annyi is elég, ha te szeretsz, apa – suttogta a gyermek, majd álomba merült.

Perselus egy ideig nézte az alvó fiát, majd dühtől remegve a kandallóhoz lépett. Beleszórt egy kis hopp-port, majd halkan bemondta a címet.
- Malfoy kúria!
Nemsokára meg is jelent Lucius Malfoy feje a kandallóban, majd mikor a szőke férfi meglátta a bájitalmester arcát, rögtön elkomolyodott.
- Lucius, át tudnál jönni, hogy vigyázz Harryre? Dracót is áthozhatod.
- De mi történt, Perselus? Baj van? – kérdezte aggódva Lucius.
Perselus röviden elmondta mi történt, mire a szőke azonnal beleegyezett a szívességbe.
- Most mit akarsz tenni? – kérdezte az idősebb Malfoy, immár a Piton kúria nappalijában ülve.
- Megyek, és elintézem, hogy többé ne bánthassák a fiamat – mondta Perselus sötéten.
- Remélem, nem készülsz semmi ostobaságra.
- Nem… Csak egy kicsit megijesztem őket, hogy többet eszükbe se jusson keresni Harryt. Harry boldogabb nélkülük.
Lucius a fejét rázva elmosolyodott látva barátja elszánt arcát. Ő is ezt csinálná, ha Dracóról lenne szó. Némán felállt, majd Harry szobája felé vette az irányt, hogy ne legyen egyedül, mikor felébred. Nem kívánta megállítani a férfit, hiszen jogos a haragja.

Perselus megesküdött, hogy megvédi Harryt, mikor meglátta az összetört gyereket Dumbledore karjaiban négy évvel ezelőtt. Akkor nem átkozta meg Dursley-éket, most azonban semmi sem tarthatja vissza attól, hogy móresre tanítsa azt a csürhét. Harry egy gyermek, nem pedig egy aranybánya, amit ki lehet fosztani, mikor úgy tartja kedvük. Akkor, mikor Harry ott élt náluk, nem volt, aki megvédje kisfiút, most azonban már van egy apja, aki mellette áll. Ezt bele fogja vésni azoknak az átkozott mugliknak a fejébe, erre megesküszik. Lobogó talárral, mindenre elszánt arccal hagyta el kúriát.