Fiamként szeretlek

Egy biztos hely

Megjegyzés 1.: A Harry Potter és a Titkok kamrája könyv ideje alatt játszódik. Akkor, mikor kiderül Harry "képessége". Jó olvasást!

Perselus némán sétált a Roxfort kihalt folyosóján, mikor felfigyelt valami neszre. Úgy gondolta, talán az egyik diák úgy gondolta, rá nem vonatkozik a takarodó, de majd õ móresre tanítja a szabályszegõ tanulót. Arra viszont nem számított, hogy a kisírt szemû, könnyeit törölgetõ Harry Pottert kapja el.
- Potter! – szólította meg, mire a kölyök olyan hirtelen pattant fel, hogy majdnem lefejelte a felé hajoló tanárt.
- Pi... Piton professzor – habogott Harry. – Már megyek is, cs...csak... – Harry el akart slisszolni a tanár mellett, de a bájitalmester elkapta a karját.
- Potter! – szólt rá a fiúra, mikor az nem mert a szemébe nézni. Perselus maga sem tudta, miért, de megsajnálta a fiút. Azt a fajta tömeghisztériát, ami körbeveszi a kölyköt, nem lehetett könnyû elviselni. Biztos volt benne, hogy egy ilyen reakció, mint a sírás, az elvonulás az emberektõl, várható volt. Viszont nem tudta, mi váltotta ki ezt pont most. - Nézz a szemembe, fiú! - utasította a gyereket határozott hangon, mire az lassan felnézett.

Perselus, mikor meglátta a sírástól mostanra már feldagadt szemeit, motyogott valami sértõt az orra alatt, majd magával rángatta a kölyköt. Harry nem is ellenkezett a tanárral, hagyta, hogy a bájitalmester a karjánál fogva vezesse az irodája felé. Perselus gyorsan betuszkolta a fiút az ajtón, majd lenyomta az egyik párnázott székbe, ahol a fiú rögtön felhúzta a lábait a székre, és magához ölelte.
Perselus helyet foglalt Harryvel szemben, majd morogva kezdte el kifaggatni a kölyköt.
- Megtudhatnám, Potter, mit kerestél éjfélkor a folyosókon, ráadásul közel a pincéhez, amely már mardekáros felségterület? – kérdezte kissé emelt hangon, mire Harry még jobban összehúzta magát. Ez a reakció aggasztotta a férfit, bár nem mutatta ki. – A griffendéles – hangsúlyozta ki a szót – hálóban lenne már a helyed.
- Én... csak... – dadogta Harry, de tovább nem jutott. Nem akarta bevallani, hogy a szobatársai, a saját háztársai bántó megjegyzései miatt menekült a csendes pince felé. Mióta kiderült a párszaszájúsága, még Hermione és Ron is hátat fordítottak neki.
A professzor, mintha csak a gondolataiban olvasna, megszólalt.
- Csak nem az idióta barátaid miatt, Potter? – kérdezte gúnyosan elhúzva a száját. – Gondolhattam volna. Bolond griffendéles bagázs! A párszaszájúság nem egy átok, hanem egy képesség. Nem csak Mardekár családjában jelent meg, de persze, az elõítéletek mindig is jellemzõek voltak a Griffendélre - háborgott a bájitalmester.

Harry addig észre sem vette, hogy könnyezni kezdett, míg Piton professzor egy zsebkendõt nem nyújtott felé.
- Köszönöm, uram – suttogta rekedt hangon Harry.
- Ezt idd meg! – adott át egy fiolát a felzaklatott fiúnak Perselus.
- Mi van benne, uram? – nézte kétkedve a fiolában lévõ bájitalt Harry.
- Azt elég, ha én tudom. Nem méreg, ha erre vagy kíváncsi, Potter – jegyezte meg szarkasztikusan. – Jót fog tenni.
Harry egy szuszra itta meg az undorító ízû bájitalt, majd letette a fiolát az asztalra.
Perselus árgus szemekkel figyelte a sírástól kimerült fiút, miközben Potter a bájital hatására lassan elszenderedett. Megvárta, míg elég mélyén alszik a kölyök, majd óvatosan átlebegtette a kanapéra, és betakarta a halkan szuszogó kölyköt. Arra gondolt az alvó gyereket látva, mennyire hasonlít külsõleg James Potterre a fiú, majd eszébe jutottak azok a sírástól kivörösödött smaragd szemek, melyek Lily Evans juttatták eszébe. A fiú teljesen más volt, mint amilyennek gondolta. Nem volt arrogáns és hivalkodó, mint James, hanem okos, visszahúzódó és hûséges, mint Lily.

Perselus nagyot sóhajtott, majd a kandallóhoz lépve, a Hopp-hálózaton keresztül értesítette Minervát Potter tartózkodási helyérõl, majd az igazgatóval tárgyalt arról, mit kellene tenni, hogy a kölyök ne legyen áldozata a háza elõítéleteinek. Tartott tõle, hogy senki sincs, aki Potter mellett állna ebben a helyzetben. Még õ is észrevette, hogy szinte mindenki összesúgott a fiú háta mögött, mikor elhaladt a folyosón, vagy a Nagyteremben az asztalok között.

- Ezt nem gondolod komolyan! – háborgott Perselus – már a nappaliban ülve –, mikor az igazgató arra kérte, fogadja be pár napra a fiút, míg õ megoldja a kialakult helyzetet. – NEM!
- Perselus, fiam, Harry nem tud máshová menni. Itt van a legnagyobb biztonságban. A mardekárosok az egyetlenek, akik elfogadják a párszaszájúságát. Még az ifjú Malfoy is mutat némi alázatot Harry felé.
- Akkor sem!
- Mint legrégibb barátod kérlek meg erre – gyõzködte a fiatalabbat az idõs varázsló.
Perselus nem tudott mit tenni. Albus valóban a barátja volt, és sokszor kiállt érte, így muszáj lesz elviselnie Pottert pár napig.
- Jó, legyen – sóhajtotta beletörõdõen.


Harry döbbenten hallgatta az igazgatót, miután felébredt. Kérdõ tekintetét a bájitalmesterre fordította, de az csak keresztbetett karokkal meredt maga elé, nem törõdve vele.
- Hogy érti azt, igazgató úr, hogy ide kell költöznöm? – kérdezte tágra nyílt szemekkel. – Miért?
- Azért, Potter, mert a háztársaid között nem vagy biztonságban – vágott közbe Perselus metszõ hangja, mielõtt Dumbledore válaszolhatott volna.
- Dehogynem. Õk sosem bántanának! – védte meg a griffendéleseket Harry.
- Nem csak fizikailag lehet valakit bántani, Potter. Elég egy jól megfogalmazott sértés is – mondta a bájitalmester komoly hangon.
Harrynek az volt az érzése, hogy a férfi tapasztalatból beszél. Harry maga is tudta, hogy igaz, amit a férfi mond, hiszen Dursley-éknél gyakran kapott mindkettõbõl, de hitt abban, hogy barátai majd meggondolják magukat.
- Drága gyermekem – szólalt meg az igazgató – most itt kell maradnod. A mardekárosok nem fognak bántani, mert tisztelik a párszaszájúságot, de a többi ház sok elõítélettel viseltetik iránta. Addig míg ez az ügy el nem csitul, jobb, ha a Mardekár területén maradsz, fiam.
- Értem, igazgató úr – felelte halkan Harry. – Mi lesz a ruháimmal, és a felszerelésemmel?
- McGalagony professzor leküldi az egyik házimanóval.

- Potter, gyere, megmutatom a szobádat – morogta a bájitalmester, miután az igazgató távozott.
- Lesz saját szobám? – bukott ki a kérdés Harrybõl.
A bájitalmester hirtelen megtorpant, majd Harry felé fordult.
- Miért ne lenne? – kérdezte összevont szemöldökkel. Sötét tekintetét belefúrta Harry smaragdjaiba, és óvatosan legilimentálni kezdte. Megdöbbentette, amit látott.
Ez lehetetlen – gondolta a bájitalmester. – Errõl Albusnak tudnia kellett volna – háborgott magában.
- Ez lesz az – nyitott be egy kicsi helyiségbe Perselus. – Nem túl nagy, de...
- Tökéletes – mondta Harry ámulva. – Köszönöm – nézett hálásan a férfira.
- Rendezkedj be, Potter! Most mennem kell, de ha bármi gond adódna, a kandallón át üzenhetsz. Tudod, hogyan kell? – kérdezte, mire Harry bólintott. – Az igazgató irodájában leszek – mondta, majd elhagyta a lakosztályt.

Albus Dumbledore sokkoltan hallgatta végig Perselust.
- A lépcsõ alatti gardróbban lakott? – Albus keze remegett a dühtõl.
- Ez még nem minden, Albus. Az a fiú szinte házimanóként élt azoknál a mugliknál. Nem mehet oda vissza. Még képesek, és maradandó kárt tesznek Potterben.
- Ezt nem én döntöm el, fiam. Lily Potter önzetlen szeretete védi azt a házat, így Harrynek...
- Akkor sem küldheted vissza oda – emelte meg a hangját Perselus, mire Dumbledore elhallgatott.
- Lenne valami ötleted, Perselus fiam? – kérdezte csillogó tekintettel.
- Talán a nyarat tölthetné a Roxfortban. A tanári kar tudna rá figyelni.
- Az nem jó, fiam. Olyan valakit kell találnunk, aki tartósan magához venné a fiút. Mint például te, drága fiam.
- NEM! Épp elég, hogy most rám sóztad a kölyköt.
- Na, de...
- A tanáraként a tanév közben védelmeznem kell a fiút, de a nyár ebbe nem tartozik bele.
- Majd még meglátjuk, fiam.


Harry unatkozott. Már minden helyiséget – ami nem volt levédve – végigjárt a lakosztályban, és rá kellett jönnie, hogy semmi kivetnivalót nem talált Piton professzor lakrészében. Otthonos és világos volt, pedig Ron mindig azt mesélte neki, hogy a férfi egy sötét veremben lakik, mert vámpír. Harry ezen a gondolaton jót kacagott, majd bevonult a szobájába. A szoba nem is volt kicsi, mint ahogy a bájitalmester mondta. Legalábbis Harrynek nem tûnt annak. Egy gardróbnál mindenképpen nagyobb. A cuccait már lehozta egy lelkes házimanó, és sipítva ujjongott, hogy Harry Potter segítségére lehetett, majd egy csettintéssel mindent a helyére varázsolt, és eltûnt.

A bájitalmester nemsokára vissza is tért a lakosztályba. A nagy csendet furcsának találta, így elindult megkeresni Harryt.
Harry a szobájában aludt. A férfi ezen nem csodálkozott, hiszen alig két órát aludhatott a fiú, mielõtt Albus felébresztette volna. A kölyök sóhajtva fordult a másik oldalára, majd egyre csak forgolódni kezdett, ezzel lelökve magáról a takarót, mire Perselus beljebb lépett az ajtóból, és rendesen betakarta.
Döbbenve tapasztalta, hogy nem zavarja a fiú jelenléte, bármit is mondott Albusnak. Bizonytalanul nyúlt a fiú felé, és lágyan eltûrt egy kócos tincset a gyerek arcából.
Harry sóhajtott, és abbahagyta a forgolódást, majd halkan motyogni kezdett, amit Perselus nem értett. Közelebb hajolt, mire hirtelen alig kapott levegõt, mikor meghallotta, mit mond álmában a kölyök.
- Maradj velem, apa. Ne hagyj itt! – Harry vadul rúgkapálni kezdett, mintha valahonnan menekülne.
- Shh... Semmi baj – suttogta Perselus.
- Apa, ne hagyj itt – ismételte Harry könyörgõ hangon.
- Hol? – Perselusnak nem volt szíve megmondani, hogy õ nem James Potter. Úgy gondolta, ha a gyerek hamarabb megnyugszik, ha abban a tudatban van, hogy az apjával álmodik.
- Petunia néniéknél.
- Nem hagylak ott. Már biztonságban vagy tõlük – suttogta Perselus lágy hangon.
- Hol vagyok?
- Egy biztos helyen. – Harry megnyugodott, mikor hallotta a választ, és lassan mély álomba merült.
Perselus maga sem tudta, miért, de leült az ágy szélére, és õrizni kezdte a fiú álmát. Talán mégis igaza van Albusnak, és nem lesz olyan rossz, ha Potter nála lakik.

Megjegyzés 2.: Nagyon szépen köszönöm a vote-okat! Nagyon jólesik, hogy ennyien olvassátok ezeket a kis apró történeteket! :) <3