Fiamként szeretlek

Sírás

Sírás. Egy kisgyermek leghatásosabb eszköze arra, hogy a szülő figyelmét magára irányítsa, mások szerint gyengeség, melyet nem szabad megengedni magunknak, nem láthatják rajtunk, hogy gyengék, kiszolgáltatottak vagyunk.

Perselus Piton – mardekáros révén – sosem sírt, még talán kisgyermekként sem, hiszen az érzelmek eme kifejezése tőle távol állt. Utoljára barátai temetésén ejtett pár könnycseppet, ami nem volt épp sírás. Valahogy az e fajta kinyilatkoztatás neki nem ment.
Ellenben ezt az eszközt hasznosítja elég gyakran az alig kétéves Harry Potter fogadott apjával, Perselus Pitonnal szemben.

Perselus közvetlenül a Potter házaspárral történt esemény után vette magához a kis Harryt. Az első hónap nagyon nehéz volt. Harry, koránál fogva, még nem tudta felfogni mindazt, ami történt. Folyton sírt, és kiabált.
- Mami! Mami!
Perselus minden tőle telhetőt megtett, még segítséget is kért – tőle szokatlan módon. Megtett bármit, amiről úgy gondolta, segíthet Harrynek, de mindenkitől csak azt hallotta, hogy adjon időt a gyermeknek. Hogy támogassa, szeresse Harryt, és idővel megnyugszik majd a kisfiú.
Ő adott is. Türelmes és figyelmes volt, de a szíve szakadt meg, mikor a könnyáztatta smaragdokba nézett. Azok a szemek fájdalmas tekintettel néztek rá, könyörögtek neki, és ő többször is az összeomlás szélén állt, mikor Harry újra és újra csak a szüleit hívta, és sírt. Neki is hiányoztak a barátai, az elvesztésük űrt hagyott a lelkében, hát még akkor egy másfél éves gyermeknek. Perselus elképzelni sem tudta, miken mehet keresztül Harry.

De Harry valóban túljutott ezen az időszakon, és jött a hiszti korszak, amitől még most is szenved a bájitalmester. Ugyanis, ha Harrynek nem tetszett valami, azt vagy eldobta, vagy könnyekben tört ki. De ugyanúgy sírással fejezte ki, ha fájt valamije. Mintha csak tudta volna, hogy Perselus gyengéje a sírás. Azon belül is Harry sírása. Az apai ösztönei ilyenkor vészharangot kongattak, és bármit megtett, hogy a smaragd szemek újra vidáman csillogjanak, és ne fájdalmasan.
Igen ám, de néha Perselusnak meg kellett tudnia különböztetni, mely sírásra ugorjon, és lesse Harry kívánságát, vagy vegye elő szigorú – de nem az iskolai, gúnyos, ijesztő – énjét, és vessen gátat a hisztinek.

Most is ezzel a dilemmával kellett szembe néznie.
Harry a plüss szarvast és a farkast szorongatva állt előtte, és keservesen sírt. Szemeiből csak úgy ömlöttek a könnyek. Perselus fejében ezernyi gondolat végigfutott, mi is lehet Harry baja. Pelenkacsere, betegség, éhes, szomjas… Szinte mindent eshetőséget figyelembe vett. Végül az ölébe vette a gyermeket, és tőle kérdezte meg. Mivel Harry már betöltötte a kettőt, így gyakran meg tudta már mondani, vagy mutatni, hogy mi a baja.
- Harry, mi a baj? – kérdezte lágy hangon Perselus, miközben ringatta, vigasztalta a gyermeket.
- Hüpp… nem érem el… hüpp… a polcot… hüpp… és rajta van Maszat… hüpp… hüpp… – hüppögött Harry. Könnyei lassan elapadtak, és megnyugodott Perselus karjai között.
Perselus megkönnyebbülten sóhajtott fel. Azt hitte nagyobb a baj. Gyorsan odalépett a polchoz, és leemelte róla fekete plüss kutyát, amelyet Harry Maszatnak nevezett el. 
A játékok, amelyeket most szorongatott Harry, a Tekergők másai voltak, és nem mellesleg Harry kedvencei. Órákig képest volt velük játszani, megelevenítve ezzel Remus és Sirius történeteit Ágasról, Tapmancsról és Holdsápról, meg a jóságos és cserfes Liliomról.

Perselus mosolyogva figyelte a játékban elmerülő Harryt, és arra gondolt, talán mégsem olyan rossz dolog a sírás, persze csak akkor, ha ilyen kis dolgok miatt sír az ő kisfia.