Fiamként szeretlek

Animágia

Perselus frusztráltan sóhajtott, mikor nem találta a nappaliban Harryt. Csak két percre hagyta magára, és Harry már el is tűnt. A kisfiút sosem lehetett magára hagyni, mert felforgatta a lakosztályt.
- Harry! Hol vagy? – kiáltotta. Aggódott a kis csirkefogóért, pedig néha tényleg fel tudta dühíteni a folytonos rosszaságával. – Már késő van játszani.
A válasz csak egy halk nyávogás volt, majd valami odadörgölőzött Perselus lábához. A bájitalmester lenézve csak egy selymes, fekete szőrű és smaragdzöld szemű kiscicát látott.
- Mi a… – lepődött meg Perselus, majd újra Harry kezdte el keresni. – Harry, gyere elő! 
A válasz azonban megint csak a cica felől érkezett egy lelkes nyávogás és dorombolás formájában. 

- Az nem lehet – gondolta a férfi. – Harry, te vagy az? – hajolt le a cicához, majd az ölébe vette, és megsimogatta.
Harry még hangosabban kezdett el dorombolni, majd, mire Perselus egyet pisloghatott volna, már Harry Pottert tartotta az ölébe teljes, hároméves valójában.
- Apa – fúrta a kisfiú a fejét Perselus nyakába, és odabújt hozzá.
- Ezt hogy csináltad, Harry? – kérdezte mosolyogva a kisfiútól Perselus, de Harry már elbóbiskolt a vállán. – Gondolom, ezt is Jamestől örökölted – motyogta az orra alatt a férfi, majd bevitte Harryt a szobájába. 
Csak megcsóválta a fejét, mikor arra gondolt, hogy az animágiát mások milyen hosszú ideig tanulják, erre a hároméves Harrynek elég volt hozzá két perc.