Fiamként szeretlek

Érzelmek

- Apa! – A hétéves Harry Potter szinte berobbant a Gyengélkedő ajtaján. – Jól vagy, apa? – szaladt oda az egyik betegágyon ülő Perselus Pitonhoz, akinek karját épp Poppy Pomfrey kezelte.
- Persze, Harry, jól vagyok – felelte Perselus. – Csak az egyik diák reptető főzet helyett robbantót kotyvasztott. 
- Úgy aggódtam, apa! – ölelte meg a férfit Harry. – Azt hittem, elveszítelek! Mint anyáékat – Harry arcán könnyek folytak végig. Még néha most is előjöttek a rémálmai az édesanyja haláláról, és arról az öt évről, amit Dursley-éknél kellett eltöltenie, mielőtt apukája érte jött volna.

Perselus nem volt a vér szerinti az apja, mégis annyira szerette, mint az igazi apukáját, és nem akarta elveszíteni őt is. Hiába Dumbi papa, meg Minerva néni, és a többi tanár, az apját nem tudnák pótolni.
- Jaj, kisfiam – szorította magához a bájitalmester a fiút. – Te is tudod, hogy egy elrontott főzet bármikor előfordulhat az órámon. Beszélgettünk róla, hogy a diákok néha…
- Nem tudják megkülönböztetni a fejüket a kezüktől… – fejezte be Perselus helyett Harry a mondatot, mire Poppy csak kuncogott. 
- Na, de Perselus! – nevetett Poppy. – Mire tanítod ezt a gyermeket? 
- Az igazságra – felelte a bájitalmester.

- Amikor meghallottam, hogy Minerva néni azt mondja Hagrid bácsinak, hogy megsérültél, akkor... – motyogta Harry a férfi talárjába, de hangja elcsuklott a sírástól.
- Nincsen semmi baj, kicsim – csitítgatta a síró gyereket Perselus. – Csak egy kis horzsolás.
Mikor Harry megnyugodott, és Poppy is begyógyította Perselus sebeit, a bájitalmester az ölébe vette a sírástól hüppögő gyereket. Búcsúzóul bólintott a javasasszonynak, majd elindult a lakosztálya felé.