Fiamként szeretlek

Egy nap Harry Potter életéből

Harry elcsigázottan ért haza a munkából. Aurorként dolgozott, mióta végzett a Roxfortban, és sokszor úgy érkezett haza, hogy már alig állt a lábán. Most is, mint minden alakalommal, apja rögtön ott volt, amint betette a lábát a bejárati ajtón, és ha kellett, betámogatta a szobájába. És sokszor kellett. Volt olyan nap, amikor éppen csak annyi ereje maradt, hogy haza tudjon jönni egy-egy bevetésről. Ilyenkor Perselus szó nélkül segített neki eljutni a kanapéig, ahol bájitalai által összefoltozta annyira, hogy tudjon pihenni.
Ez a nap most nem ilyen volt. Most csak fárasztó volt.
Ilyenkor örült, hogy apjával – Perselus Pitonnal – él egy fedél alatt. Nem tudta, mit kezdene egyedül. Ha nem így lenne, már az első bevetése után összeroskadt volna, mert nem lett volna, aki összefoltozza, vagy felkaparja a padlóról. 

Perselus kúriája hatalmas volt, mégis otthonos, meleg színekkel, és kényelmes bútorokkal volt berendezve. Mikor először járt itt tizenöt évesen, már akkor lenyűgözte a hely, de akkor még ott élt benne a dac, amiért Dumbledore a denevért nevezte Sirius halála után gyámjául. Sokszor veszekedtek, míg ki nem alakult egy rendszer, miszerint az alap mondatokon kívül, mint a "Jó reggelt, professzor!", vagy a "Jöjjön ebédelni!", más nem hangzott el köztük. Egészen addig, míg Harry a hatodik évében meg nem sérült. Akkor jött rá, hogy a zsíros hajú szemétláda - akinek nyáron nem is volt zsíros a haja, mert nem kellett annyi időt bájitalgőzben eltöltenie - nem is olyan szemét. Szarkasztikus, kicsit bántó megjegyzéseket tesz, de tud törődő is lenni. Harry hetekig feküdt sérülten, és a bájitalmester ápolta olyan lelkiismeretesen, mint egy apa a fiát. Legalábbis Harry úgy hitte, csak egy szülő teszi azt meg a gyermekéért, hogy mellette éjszakázik, eteti, fürdeti, mert nem képes rá, hogy magától megtegye. Ekkor kötöttek békét, majd alig egy évnek kellett eltelnie, hogy Harry apának szólítsa Perselust. A bájitalmester sosem mutatta, vagy mondta ki hangosan, de Harry látta a szemeiben - amik eddig hidegen tekintettek rá -, hogy örül.

Most négy évvel később – huszonegy évesen – Harry büszke volt arra, hogy anno tudott nyitni a férfi felé, aki most is – mint már annyiszor – aggódva sietett oda hozzá, mikor lerogyott a nappali kanapéjára.
- Semmi baj – nyugtatta meg apját. – Csak fáradt vagyok. Keresett valaki?
- Ha ez üdvözlés akart lenni...
- Bocsi, apa. Szia! Szóval, keresett...
- Ha Miss Grangerre érted...
- Igen, rá.
- Akkor igen – fejezte be a megkezdett mondatát Perselus. – Azt üzeni, hogy Miss Lovegood igent mondott.
Harry megkönnyebbülten fújta ki a bent tartott levegőt. 
Luna Hermionéval dolgozott együtt, és Harry már egy éve volt belezúgva a kicsit fura lányba. Perselus nem értette, miért Grangert bízta meg fia a kerítő szereppel, hiszen ha nagyon akart, Harry is tudott elbűvölő lenni.
- Még most sem értem, miért Grangert zaklatod a szerelmi gondjaiddal – adott hangot méltatlankodásának Perselus.
- Mert jobban ismeri Lunát – sóhajtotta fáradtan Harry.
- Nem hiszem.
- Együtt dolgoznak.
- És? Az még nem jelenti azt, hogy az ízlésük is egyforma. Mivel Miss Lovegood eléggé furcsa természettel van megáldva.
- Tudom, csak...
- Félsz, hogy szemtől szembe nemet mond – felelte Perselus a fia helyett. – De ezt meg kell kockáztatni. Ha nem teszed, elveszítheted.
- Tudom. Tudom, de... Nehéz. – Harry elkeseredetten meredt Perselusra.
- Mindig is az volt. De te griffendéles voltál, bátor vagy.
- Ja... Bizonyos esetekben – motyogta Harry.
- Akkor legyél most is az.
- Azt mondod?
- Azt.
- Rendben. De nem ma.
Perselus kinyújtotta a kezét Harry felé, de nem azért, hogy felsegítse. Felfelé állított tenyerén egy kicsi fiola feküdt. Harry már tudta mi az. Fájdalomcsillapító.
- Gondolatolvasó vagy, apa! – örült meg Harry, majd lehúzta a számára éltető nedűt.
- Legilimentor.
- Ugyanaz. – Perselus csak horkantott egyet. – Az is a fejemben turkál.
- Menj, pihenj le! Így is hülyeségeket beszélsz.
Harry most már sokkal könnyebben pattant fel a kanapéról, mint ahogy leült – jobban mondva lepottyant.
- Köszönöm.
- Nincs mit. De a szerelmi ügyeidet tartsd távol tőlem! Legalábbis addig, míg meg nem oldódnak.
Harry csak nevetett. Tudta, hogy Perselus nem gondolta komolyan ezt a mondatát.
- Meglesz – válaszolta azért engedelmesen, bár tudták mindketten, hogy ha Harryt bántja valami, Perselus lesz az első, aki megtudja.
- Oké. Akkor én most lefekszem. Már éjfél is elmúlt, nekem pedig holnap órát kell tartanom egy értelmileg mínuszos IQ-val rendelkező évfolyamnak.
- Mínuszos IQ? – kérdezett vissza nevetve Harry.
- Rosszabbak, mint Longbottom volt.
- Még annál is? – csodálkozott Harry.
- Nehezen vallom be, de igen.
- Jujj... – Harry megborzongott. El tudta képzelni, hogy ha Neville főzetei rendszeresen tönkrementek, akkor egy nála rossz tanulónak akár robbanhat is.
- Na, akkor megyek. Rendben leszel?
- Persze. Jó éjt, apa!
- Neked is, fiam! – tette egy pillanatra Harry vállára a kezét, majd felment a szobájába, egyedül hagyva fiát.
Harry mosolyogva nézett a távozó után, majd ő is a saját szobájába ment.