Fiamként szeretlek

Első közös karácsonyunk 2.

(befejezés)

Már három év telt el azóta az első roxfortos karácsony este óta, és Harry Potter az utóbbi ünnepeket is mindig ugyanúgy töltötte. Perselus Piton professzor lakosztályában, teát szürcsölve. 
Az immár negyedéves Harry el sem hitte, hogy ez megtörténhetett vele, hiszen a bájitalmester szinte mindenki számára megközelíthetetlen volt. Azután az este után, mikor megkapta azokat az emlékeket az édesanyjáról, a griffendéles már másképp látta a mogorva professzort. Már nem egy ijesztő, cinikus férfit látott, hanem egy zárkózott, ám a szíve mélyén figyelmes és jószívű varázslót. Már a Bájitaltan órákon sem félt a tanártól, pusztán csak elnéző horkantással fogadta Piton szidásait, hiszen már látta a szavak mögött megbújó tanácsokat, amiket a bájitalmester a szemrehányásaiba rejtett.

- Min gondolkodsz ennyire, Harry? – kérdezte Perselus. Már tavaly óta tegezte a fiút, és a griffendélesnek is megengedte, hogy a keresztnevén szólítsa az „uram” helyett. – Szinte hallom, ahogy kattognak a rozsdás fogaskerekek az agyadban – horkantott a férfi.
- Rozsdás? – kérdezett vissza a fiú enyhén bosszúsan, majd csak a szemét forgatta. – Kikérem magamnak! Én igenis használom a fejem!
- Persze, csak nem arra, amire kéne. Sokkal inkább az eséseket fogod fel vele – utalt Perselus a fiú három hónapja történt kviddicsbalesetére, ahol is egy eltévedt gurkó miatt Harry fejjel ment neki a Hugrabug lelátójának.
- Haha… – forgatta meg a szemét Harry.
Perselus szája enyhe mosolyra görbült. Imádta húzni a fiú agyát.
- Nos, térjünk vissza arra, mint töprengsz ennyire látványosan – legyintett Perselus.
- Csak azon, hogy ez már a negyedik karácsonyt, amit itt töltök.
- Igen?
- És… – Harry nem tudta, hogyan hozhatná fel a professzornak a témát. – Hát…
- Ennél azért szofisztikáltabban is ki tudod fejezni magad – szúrt oda egyet megszokásból a professzor.
Harry nagy levegőt vett.
- Hát… Arra gondoltam, hogy mi lesz, ha már nem leszek roxfortos. Akkor is tölthetem majd itt ezt az ünnepet?

Harry kérdése nem érte váratlanul Perselust, mégsem tudta, mit válaszoljon erre. Megkedvelte a kölyköt az utóbbi négy évben. Már nem azt az idegesítő, hőskomplexusos, griffendéles idiótát látta benne, hanem sokkal inkább egy törődésre vágyó gyereket. És ő meg akarta adni ezt neki. 
- Én azt szeretném, ha a Roxfort után… ha szeretnél, természetesen, hozzám költöznél, persze, csak ameddig nálam akarsz lakni. 
Harry tátott szájjal meredt a tanárra. Ezt nem gondolta volna. Neki elegendő lett volna, ha néha-néha meglátogathatja Perselust. De ez… ez még jobb volt! Végre lesz egy olyan felnőtt mellette, akinek ő, Harry a fontos – a Weasley-ken kívül, de ők Ronhoz tartoztak –, nem csak a Kis Hős.
- Ez nagyszerű lenne! – suttogta hálásan a griffendéles, mire Perselus rámosolygott. Egy igazi, őszinte és kedves – kedves? Perselus Piton? – mosollyal.
- Rendben. Akkor itt az ideje, hogy átadjam az ajándékod - állt fel a fotelből Perselus, majd az egyik könyvespolcról leemelt egy kis csomagot, és átnyújtotta Harrynek.
- Köszönöm – felelte Harry, majd átadta a saját ajándékát a bájitalmesternek, amiben egy ezüst tőr, egy speciális, bájitalmestereknek készült ezüst tőr volt.
- Harry, ez nagyon drága aján…
- Tudom, de szükséged van rá, és én olyat akartam adni, ami hasznos neked. 
Harry idegesen dobogó szívvel bontotta ki a kis dobozt, amiben az ő meglepetése volt. Szemét ellepte a könny, mikor meglátta a doboz alján a Piton családi gyűrűt, és mellette az édesanyjáét is, amiről azt hitte eltűnt, hiszen a gringotts-i széfjében nem találta. A férfi gyűrűje azt jelentette, hogy a bájitalmester a családjába fogadta, míg Lily Evans-Potteré pusztán figyelmesség volt, egy nagyon szívszorító figyelmesség. 
Harry meg sem tudott szólalni, helyette megölelte Pitont, aki óvatosan viszonozta azt.

- Boldog karácsonyt, Harry! – simogatta meg lágyan a fiú haját Perselus, mire Harry még szorosabban ölelte immár nevelőjét.

Vajon mit fognak szólni ehhez Ronék és a többiek?– volt Harry utolsó gondolata, ám még ez sem törte meg a boldogságát.