Fiamként szeretlek

Csak egy nap

Perselus kimerülten rogyott le a nappali kanapéjára. A négyéves Harry Potter aktivitása elég sok energiáját felemésztette.
- Apa! – kiáltotta a kis Harry, miközben megpróbálta felrángatni Perselust a kanapéról, hogy játsszon még vele.
- Harry, egy kicsit ülj le ide mellém – hívta a kisfiút magához.
Harry elgondolkodott a dolgon, majd felpattant a kanapéra apja mellé.
- És mit játszunk? – kérdezte lelkesen Harry.
- Csendkirályt.
- Az unalmas! – kiáltotta ellenkezve Harry.
- De addig is pihenhetek – motyogta az orra alatt Perselus, úgy, hogy Harry ne hallhassa.
- Játszunk a varázsdominóval, légyszi... – Harry könyörgő tekintetének Perselus sosem tudott nemet mondani, pedig utálta a varázsdominót.
A varázsdominó darabja össze-vissza repkedtek folyton a nappali szőnyege felett, mert Harry mindig más utasítást adott nekik. Harry ezt persze élvezte, de Perselus nem annyira szerette kerülgetni a dominókat, amik gyakran a fejét vették célba. Sokat morgott emiatt, de Harry szemeiben látott gyermeki öröm megakadályozta abban, hogy szétátkozza az idegesítő játékot, amit Harry Siriustól kapott.

- Apa! – ugrott Perselus ölébe a kisfiú. – Nem is figyelsz! – sértődött meg Harry.
- Dehogynem! – nézett a smaragd szemekbe Perselus. – Játszhatsz vele, de én most inkább pihennék. Eléggé fárasztó volt körberohanni a fél birtokot, mert kiszaladt a kiskutyád – amiért mellesleg még megátkozom Siriust –, utána színeztünk, majd megkerestük a kincset, amit eldugott Albus, és ez még csak a kezdet volt.
Harry csak huncut mosollyal fogadta apja szóáradatát, majd egy szó nélkül elővette a dominókat.

Perselus csak a szemét forgatta, majd elmosolyodott. Az utóbbi egy évben Harry felszabadult lett, vidáman játszott, és nem félt az emberek közelében lenni. Nem úgy, mint mikor Albus elhozta hozzá másfél évvel ezelőtt.
Harry sovány volt, és szinte egy szót sem szólt senkihez, és a legkisebb érintésre is megrettent, és összekuporodva, ijedt tekintettel figyelte a környezetét, mintha ütéstől tartana.
Perselus lassan közeledett Harryhez, Lily kisfiához, akit Petunia nevelt. Mindig is tudta, hogy Lily nővére önző és utálja a mágiát, de nem gondolta volna, hogy így bánik majd a húga fiával. Harry eleinte nagyon félt tőle, majd egy idő múlva kíváncsi tekintettel követte Perselus minden mozdulatát, és amikor nem érezte veszélyben magát, már közelebb merészkedett a bájitalmesterhez. A jeget azonban az törte meg, mikor Harry ajándékot kapott a születésnapján. Az ajándék nem volt drága, hanem egy plüss volt. Egy vörös szőrű, zöld szemű kismacska. Harryt emlékeztette valakire. Vörös haja volt, és zöld szeme, és sokat nevetett vele. Tökéletes ajándék volt a magába zárkózott kisfiúnak.
Harry az apa szót először ekkor mondta ki Perselusnak, aki maga is meglepődött a kisfiú reakcióján, de a szíve nagyot dobbant. Apai ösztönei azt súgták, ölelje magához Harryt, amit ő meg is tett...

- Apa! – állt meg Perselus előtt Harry, amitől a bájitalmester felocsúdott a gondolataiból.
- Igen?
- Maci... – Harry hangja bűntudatos volt, amitől a bájitalmester gyanakodni kezdett.
- Mit csinált már megint az a kutya? – kérdezte ingerülten Perselus.
- Kiszökött.
- Megint? És ki engedte ki? – kérdezte Perselus. Sejtette a választ.
- Bocsi, apa...
Perselus megsimogatta a kisfiú fekete fürtjeit, majd morogva, de elindult megtalálni a kutyát.
- Esküszöm, a keresztapád ezért még kapni fog. Pont olyan ez a kutya, mint ő. Bajkeverő.
Harry csak kuncogott apja dohogásán, egy szavát sem vette komolyan. Vidám kuncogását hallva, Perselus is megeresztett egy mosolyt, majd megjátszott ingerültséggel kiáltott az elszaladó kutya után.