Fiamként szeretlek

Az első igazi születésnap

A Privet Drive négyes számú házában egy ötéves forma gyermek sírta álomba magát a lépcső alatti gardróbban. Csak zokogott és zokogott, de a rokonai nem törődtek vele, vagy ha mégis, csak megzörgették az ajtót, hogy hallgasson már el. Nem szerették, hanem utálták, szidták, dolgoztatták. Sosem hitte volna, hogy egyszer mindennek vége szakad egyszer, ám aznap este kopogtak a bejárati ajtón.

Vernon Dursley dühösen fújtatva rántotta fel az ajtót, majd elvörösödött haragjában, mikor meglátta az ajtóban álló férfit. Az idegen magas volt, hosszú fekete haját és szemét kiemelte szintén sötét talárja. Az idősebb Dursley már ismerte őt, hiszen gyakran kérdezett az unokaöccse felől, de persze ő mindig elküldte.
– Mondtam már magának, Piton, hogy senki sem jöhet a kölyökhöz, főleg nem egy olyan degenerált, mint maga és az a vénember!
– Na, ide figyeljen, Mr. Dursley! Ha nem enged oda Harry Potterhez, jelenteni fogom magát a mugli gyámügynek és a Varázsjóléti Szolgálatnak egyaránt, ugyanis a tudomásomra jutott, hogy maguk éheztetik és dolgoztatják a fiút. – Perselus Piton sosem volt meghunyászkodó, főleg nem egy muglival szemben. Félretolta a kövér férfit, és bement a házba. A nappaliban ott állt Petunia Dursley és egy szintén dagadt gyereket szorongatott magához, de sehol sem találta Harryt. 
A hirtelen beálló csendet halk sírás törte meg, így Perselus a hang forrását vette célba. Egy pálcaintéssel kinyitotta a lépcső alatti gardrób ajtaját, ami mögött egy kisgyerek feküdt elnyűtt takarókon.
A gyermek felnézett rá, mire Perselus rögtön tudta, ki van előtte. Senkinek sem voltak olyan kifejező smaragd szemei, mint Lilynek és a kisfiának.

– Szia, Harry! – guggolt le Perselus hozzá. – Perselus Piton vagyok, édesanyád egyik régi barátja.
– Anyu? – kérdezte a kisfiú érdeklődve.
– Igen, ismertem anyukádat. Most pedig azért jöttem, hogy magammal vigyelek – nyújtotta a kezét a kicsi felé, aki először kétkedve nézte azt, majd Perselus karjaiba vetette magát. Az ismeretlen már most kedvesebb volt vele, mint Petunia néni és Vernon bácsi.
– Innen nem viszi sehova! Nem lesz belőle is abnormális, mint a húgomból! – kiáltotta Mrs. Dursley.
Perselus nem szólt semmit, hanem felállt karjaiban tartva a gyereket, és az ajtó felé indult. Amint biztonságos, mugli számára nem látható helyre ért, hoppanált. 

Egy kis kúriához érkeztek, melynek nappalijában a férfi letette Harryt a kanapéra, majd letérdelt elé.
– Mostantól itt fogsz lakni velem. Már hamarabb el akartalak hozni onnan, de nem engedték.
– Miért nem? 
– Mert ők a vér szerinti rokonaid, én pedig nem. Bár Lily, az édesanyád, és James, az édesapád, annak idején megkértek rá, hogy vigyázzak rád, ezt teljesíteni is fogom. Úgy foglak nevelni, mintha a fiam lennél. És most – intett a kezével Perselus, mire egy csomag jelent meg a levegőben lebegve – szeretnék neked boldog születésnapot kívánni – mosolyodott el.
Harry azonnal sírva fakadt, majd megölelte a férfit. Már ajándék nélkül is boldog volt számára ez a nap. Kapott egy apukát.