Fiamként szeretlek

Első közös karácsonyunk

Nos a téma nem éppen aktuális, de remélem, tetszeni fog. 🙂 :)

Harrynek tizenegy éven át minden karácsonya ugyanarról szólt, vagyis a gardróbba bezárva újra és újra ugyanazt kívánta: egy szerető családot, vagy csak egyetlen embert, aki szereti, és nem szörnyszülöttnek, koloncnak vagy korcsnak nézi.
A Roxfortban minden más volt az első évben, a fiú mégis egyedül érezte magát karácsonykor is, hiába volt ott Hermione és Ron, a legjobb barátai, ők sem tudták helyettesíteni egy szülő szeretetét, az otthon melegét, ami még most is hiányzott Harry életéből.
Mikor este a griffendéles fiú már nem bírta elviselni a klubhelyiségben eluralkodott boldogságot, a szülők által küldött ajándékokat, a többi griffendéles meséit az előző ünnepekről, távozott onnan. Halkan sétált az üres folyosókon. Még mindig ámulatba ejtette a Roxfort, a mozgó alakok a festményeken, a lebegő gyertyák, a mozgó lépcsők, a sok-sok rejtélyeket bújtató ajtó és járat. Valahogy minden más volt, mégis ugyanolyan. A diákok ugyanúgy távol tartották magukat tőle egy mesére hivatkozva Tudjukkiről, és valami Kiválasztottról, mint ahogy Dursley-ék tették azt puszta gyűlöletből. Mégis. Itt voltak már barátai, ehetett, amennyit akart, senki nem dörömbölt az ajtón, hogy dolgoztassa, nem ordítozott vele senki… vagyis csak egyetlen professzor kiabált vele. Perselus Piton professzor, a Bájitaltan tanár. 
Harry annyira a gondolataiba merült, hogy észre sem vette, mikor valaki követni kezdte, míg az illető meg nem szólította.

- Mr. Potter, a takarodó önre is vonatkozik – hallotta meg a háta mögül a rettegett tanár hangját Harry.
A fiú ijedten rezzent össze, majd megfordult, hogy szemben legyen a bájitalmesterrel, de a szemébe nem mert belenézni, nehogy a szokásos undort és megvetést olvassa ki. Csak ma este nem akart ezzel foglalkozni, csak ezen az egy napon ne bántsa őt.
- Rám nézne, ha magához beszélek? – csattant fel Piton.
Mikor a griffendéles ráemelte üveges, zöld tekintetét, a professzor megdöbbent. Ezt a pillantást már ismerte. Pontosan ilyen volt az övé is, mikor az első évét töltötte itt, a Roxfort falai között, miután megszabadult az iszákos és erőszakos apjától.
Eddig azt hitte, Potter jómódban, elkényeztetve élt, de ezt a tekintetet nem lehet megjátszani. Ez egy összetört gyerek pillantása volt, amit semmivel sem tudott volna összetéveszteni.
- Mr. Potter, jól érzi magát? – kérdezte kissé megenyhült hangon Perselus.
Harry, mintha csak most fogta volna fel, ki áll előtte, gyorsan hátrált egy lépést.
- Igen, uram – felelte halkan, majd menni készült, de a bájitalmester nem engedte.
- Jöjjön velem, Potter! – indult el mellette Piton, mire Harry kénytelen volt követni őt.

A tanár a saját lakosztálya felé vezette a fiút, mire az már büntetőmunkára kezdett gyanakodni, éppen ezért nagy volt a döbbenete, mikor Piton professzor leültette egy székre, majd teát bűvölt elé. Harry félve bár, de elfogadta a kellemesen meleg italt, szinte minden porcikáját átjárta a melegség. Perselus magának is varázsolt egy csésze teát, majd míg ittak, addig a gyereket figyelte. Eddig fel sem tűnt neki, milyen vékony a fiú, és mennyire rongyos ruhákban járt, amit a talár eddig mindig eltakart előle, ám mivel most nem volt rajta, szemügyre vehette őt. A mindig zárkózott viselkedést, az üveges tekintetet, a magányt, mely a gyerek minden porcikájából lüktetett. Nyoma sem volt a makacs, hősködő James Potternek, inkább a visszafogott Lily Potter jellemét látta meg-megcsillanni Harry Potterben a megtört tekintet mögött.

Harry, bár a tanár nem kérdezgette, faggatta az esti csavargása miatt, hanem csendben ültek egymással szemben, mégsem érezte már magányosnak magát. Körülölelte egyfajta megértő, otthonos légkör, amit még sosem érzett. Hogy lehet az, hogy a mogorva, vele mindig gúnyolódó professzornál mégsem érezte magányosnak, árvának magát?
Harry egészen éjfélig tartózkodott a lakosztályban, de már nem az asztalnál, hanem a kanapén bóbiskolva, ahová a bájitalmester lebegtette, miután majd leesett a székről, mert már ülve majd’ elaludt. 

Perselus magában megesküdött, hogy nem fogja többé bántani a fiút, hanem megvédi – mint ahogy arra ígéretet is tett Lilynek, és amit már önként is megtenne –, és nem csak a Sötét Nagyúr embereitől, hanem a rokonaitól és akár saját magától is, ha kell. Talán Petunia Dursley még mindig emlékszik arra az esetre, amikor csúnya keléseket okozott neki, mert szidta őt és Lilyt. Lehet írnia kellene neki egy hosszú, és részletes levelet… Magában mosolyogva figyelte az alvó gyereket, aki ilyenkor olyan ártatlan volt, hogy maga sem értette, miért bántotta eddig. Észre kellett volna venni a kettőjük közötti hasonlóságot. Eddig mindig feltűnt neki, ha egy bántalmazott gyereket látott, hiszen a legtöbb mardekárost terrorizálták a szülei. Ennyire elvakította volna a James Potter iránti gyűlölete? Itt volt az ideje, hogy Perselus Piton megváltozzon, persze csak a maga módján.
Lassan fel kellene küldeni a saját klubhelyiségébe – gondolta Perselus, majd ébresztgetni kezdte a gyereket. Mikor már a kölyök távozni készült, egy dobozt nyomott a kába griffendéles kezébe, majd egy „Boldog karácsonyt, Potter!” után bezárta a lakosztály ajtaját.

Harry csak a közös hálószobában fogta fel, mit tart kezében, így lelkesen felugrott az ágyára, és kinyitotta azt. A dobozban leveleket és képeket talált, amit egy Lily Evans nevű lány küldött Piton professzornak. A fiú szeme elkerekedett, mikor felismerte édesanyját a képeken. Sokáig gyönyörködött a mozgó fotókon, arra gondolva, hogy ez az első valóban boldog karácsonya, és ezt Perselus Piton professzornak köszönheti. Azzal az elhatározással feküdt le, hogy jobban meg akarja ismerni azt az embert, akit az anyukája a barátjának tekintett, és akinek ezt a gyönyörű ajándékot – az édesanyjáról kapott emlékeket – köszönheti. Csak nem lehetett annyira gonosz a professzor, ha a dobozt átadta neki. Talán ő tudta, mi járhatott a fejében a folyosón sétálva? 
Mindez azonban már nem számított, mikor elaludt, mert álmában egy nevető, lobogó vörös hajú nő futott felé, aki megölelte, és azt mondta neki, szereti. Harry Potternek végre tökéletes karácsonya volt.

Perselus eközben ugyancsak aludni tért. Ő is álmodott, ahol egy jóbarát látogatta meg, és szelíd mosollyal az arcán hálálta meg, amit a kisfiáért tett. 
Ez volt az első alkalom a húsz év alatt, hogy Perselus Piton mosollyal az arcán aludt karácsony éjszaka.