Tudom, hogy már elmúlt a tél, de remélem, attól még tetszeni fog. :)
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Tél. Harry Potter kicsi korában ritkán látott havat. A télből csak annyira emlékezett, hogy hideg, és hiába kérte Petunia nénit, hogy adjon neki melegebb ruhát a fagyos időjárás miatt, a nő csak gúnyosan kinevette érte. Most azonban Perselus Piton kezét fogva, meleg ruhában mehetett ki a szabadba, hogy megcsodálja, amint a lágy tapintású, de hűvös pelyhek aláhullnak a földre, és ő elengedve a bájitalmester kezét, kacagva próbálta elkapni a hópelyheket. Perselus lágy tekintettel figyelte Harry önfeledt játékát, és arra gondolt, Lily most biztosan boldog, hogy Harrynek már jobb a sora. Perselus alig három hónapja hozta el Dursley-éktől a kis Harryt, és azt kívánta, bárcsak hamarabb megtette volna.
Harry hét éves kora ellenére is alacsony és sovány volt, mikor meglátogatta őt Lily rokonainál. Perselus legszívesebben megátkozta volna a sipítozó Petuniát, és a dagadt Vernon Dursley-t, mikor a kisfiút semmirekellő korcsnak nevezték a jelenlétében. Mielőtt meggondolhatta volna magát, már ölbe is kapta az alultáplált kisfiút, és elhoppanált a házból.
Albus Dumbledore ugyan vitatkozott vele amiatt, hogy magával vitte Harryt a Roxfortba, de mikor ő is meglátta a nagyon is betegesen kinéző Harry Pottert, már másképp látta a dolgokat. Harryt Poppy Pomfrey-ra és Perselusra bízta, majd távozott a Roxfort gyengélkedőjéről, ahová a bájitalmester vitte a kisfiút. Mikor az igazgató visszatért, nem szólt semmit, csak egy pergament nyújtott át Perselusnak, mely egy engedély volt, hogy Harry Perselusszal maradhasson. A bájitalmester kérdő tekintetére sem válaszolt Dumbledore, csak megeskette a professzort, hogy vigyázni fog Harryre. És Perselus immár három hónapja ezt tette, és még sosem volt ilyen boldog.
A magányosan és kémkedéssel eltöltött éveket feledtette Harry örömtől csillogó zöld tekintete, mely olyan ártatlanul tekintette rá, ahogy anno Lilyé, mikor gyerekek voltak. Harry ugyan nem hívta apának őt, de neki nem is kellett, hogy kimondja ezt a szót, elég volt neki annyi is, hogy Harry megölelte, ragaszkodott hozzá. A kisfiú feltétlen bizalma rég elfeledett emlékeket idézett fel benne a gyerekkorából, mikor még tudott bízni a barátságban, és a szeretetben.
Harry, mikor megunta a hópelyhek hajkurászását, és meleg ruhái ellenére is fázni kezdett, odaszaladt a bájitalmesterhez. - Pers bácsi, fázom – mondta Harry dideregve. - Akkor menjünk be – felelte neki Perselus, de Harry megrázta a fejét. - Még nem akarok bemenni. - Biztos? - Igen. - Jó. – Perselus egy szárító, majd melegítő bűbájt bocsátott Harry átnedvesedett talárjára, majd egy csésze forró csokit adott a kisfiúnak, amit egy házimanó hozott ki nekik. - Csoki! – vette el ujjongva a csészét Harry, majd óvatosan kortyolgatva megitta a meleg italt. Miután az üres csészét visszaadta, máris szaladt további hópelyheket gyűjteni, amik persze mindig elolvadtak a kesztyűjén, de a lelkesedését ez sem törte le Harrynek. Pár perc múlva Perselus is csatlakozott hozzá, majd együtt építettek egy hóembert is.
