Fiamként szeretlek

Játék

- Harry Potter, már azonnal mássz le az asztal tetejéről! – szólt rá Perselus a kisfiára.
- De, apu, én most nem az asztalon vagyok, hanem egy kilátóban – felelte méltatlankodva Harry, majd folytatta tovább a játékát, amelyben a két kezével távcsövet imitálva nézett körbe a nappaliban.
Perselus a szemeit forgatva figyelte a gyerek elmélyült játékát. Nem volt szíve megfosztani a kisfiút a játék örömétől, de félt is, hogy Harry leesik az asztalról és megüti magát.
- És ezt nem lehetne a szőnyegen állva kivitelezni? – kérdezte a bájitalmester.
- De a kilátó a magasban van. 
Ezzel az érvvel Perselus nem tudott vitatkozni. Inkább egy bűbájt vont az asztal köré, ami megfogja Harryt, ha leesne a bútordarabról.
- Miért van az, hogy három éves létedre többször sérülsz meg, mint egy auror bevetés közben?! – motyogta az orra alatt.

- Apu, gyere te is játszani – hívta a gyermek örömtől csillogó smaragd szemekkel.
- Még csak az hiányzik – morogta Perselus, de azért lágy tekintete nem éppen elutasításról tanúskodott. – Én már idős vagyok az ilyenekhez, de te folytasd csak.
Harry egy kicsit elszomorodott, hogy apja nem csatlakozik hozzá, de mikor Perselus egy valódi távcsövet nyújtott oda neki, már újult kedvvel pásztázta újra a helyiséget, képzeletbeli tájakat, és rejtett kincses helyeket keresve.
Perselus egy ideig nézte az elmélyülten szórakozó gyereket, majd leült a kanapéra, és olvasni kezdett. Néha-néha felpillantott ellenőrizve a kisfiút, hiszen hiába a bűbájok, egy apa mindig aggódik a gyermekéért. Főleg, ha az a gyerek Harry Potter, aki már születésétől fogva vonzza a bajt.