Fiamként szeretlek

Okklumencia

Harry egyáltalán nem várta, hogy a gyűlölt denevérrel legyen különórája. A hatodik éve már így is kész szenvedés volt. Hiába mondta Dumbledore, hogy tanuljon okklumenciát, egyáltalán nem szerette volna, hogy Piton a fejében turkáljon. Hermione ugyanis már elmondta neki, miről is szól az okklumencia, így tudta, hogy az elme védelmét szolgálja, és hogy a bájitalmester a fejébe fog látni. Le merte volna fogadni a férfi örömmel nézné végig azokat az emlékeit, melyben a rokonai szidták vagy megbüntették, akárcsak ötödévben. Csak igazolná a saját teóriáját, miszerint ő, Harry, el van kényeztetve, és dacol a felnőttekkel.
Ingerülten kopogott be pontban este hétkor a bájitalmester irodájának ajtaján.

- Potter! Jöjjön már, ne ácsorogjon az ajtóban! – üdvözölte kicsit sem kedvesen a fiút Piton.
Harry csak a szemeit forgatta, nem akart már most veszekedni a tanárával.
- Kövess, Potter! – Perselus kinyitott egy ajtót, amely egy üres párbajterem lehetett. – Az igazgató úr mondta, hogy tanítsalak meg az okklumenciára. Ez a tudomány nagyon bonyolult, és bizalmat kíván a tanár és diákja között, így nem akartam elvállalni, de az igazgató úr ragaszkodott hozzá. Kezdjük is el!
A bájitalmester egy a padlóra rajzolt körhöz vezette Harryt.
- Lépj a körbe, Potter! – utasította, majd ő is megtette ugyanezt. – A körön belül kell maradnod, bármi történjék is, nem léphetsz ki! A kör jelen esetben a mágikus erőnket összpontosítja a vonalon belüli területre, így a figyelmed nem csaponghat ki, és jobban tudsz majd koncentrálni. Ez elengedhetetlen mindaddig, míg meg nem tanulsz okklumentálni teljesen egyedül. Értetted, Potter?! – emelte meg a hangját a professzor, mire Harry összerezzent.
- Igen uram.
- Rendben. Mivel belelátok majd az emlékeidbe, akár akaratlanul is, így szükséges, hogy némi diszkréció övezze ezeket a foglalkozásokat. Ezzel arra célzok, hogy bármit is látunk az órák folyamán, az ebben a teremben marad. Ez parancs, Potter!
- Ha kérdésem lenne...
- Akkor tedd fel! – mondta ingerülten a bájitalmester.

- Az első dolgod, hogy ürítsd ki az elméd – adta az első utasítást a tanár. – Háromra támadni fogok. Egy. Kettő. Három. Legilimes!

Perselus egy nappaliban találta magát. A kanapén három ember foglalt helyet. Egy nő, egy kövér férfi, és valószínűleg a gyerekük, egy ugyancsak kövér fiú. Perselus rögtön felismerte Petuniát, így már tudta, hol lehet. De sehol sem látta Pottert. Halk szipogást hallott a lépcső alatti gardrób felől, majd mikor odanézett, egy sor lakatot látott az ajtón. Közelebb ment, de mire megnézte volna, ki szipogott, Potter kitaszította az elméjéből...
Csak nem Potter lehetett oda bezárva? Mit tehetett, amiért így büntették meg?

- Elég! – kiáltotta Harry, majd az erőlködéstől térdre rogyott.
- Mondtam, hogy ürítsd ki az elméd! Újra! Legilimens!

A bájitalmester egy utcán találta magát, majd nemsokára Potter szaladt el mellette, akit négy társa kergetett. Az egyikben felismerte az előző emlékben látott Dursley fiút.
- Állj meg, korcs, úgyis elkapunk! - kiáltotta Dursley, majd egy követ dobott Harry felé, ami elkapta a fiú lábszárát, és térdre esett tőle... Érezte a Potter fiúból áradó félelmet, ami már-már tapintható volt...

Innen már hamarabb kellett távoznia, de nem bánta. Nem akarta végignézni, ahogy a fiút megverik a társai.
- Potter, nem üríted ki az elméd. E nélkül nem tudsz védekezni rendesen – mondta Perselus a földre csukló Harrynek. Ő maga is még a fiú emlékeinek a hatása alatt volt, de türtőztetni tudta magát.
- Nem tudom, hogyan kell... – felelte Harry, majd nehézkesen felállt.
Perselus egy keserveset sóhajtott. Még ezt is neki kell megtanítania.
- Gyere utánam!
A férfi egy másik ajtón ment ki – nem azon, amelyiken jöttek –, ami egy nappaliba vezetett, majd levett az egyik polcról egy könyvet, és átnyújtotta a fiúnak.
- A következő alkalomra olvasd el az utolsó két fejezetet! Most ülj le!
- De...
- Ne feleselj, hanem ülj le! – csattant fel a tanár, mire Harry kelletlenül, de helyet foglalt egy fotelben. – Beszélgetni fogunk!
- Miről, uram?
- Az emlékekről, amiket láttam, és valószínűleg még látni fogok a gyakorlások során.
- Nem akarok beszélni róla! – utasította el a fiú a kérést.
Perselus felsóhajtott. Tudta, hogy a fiú makacs, így muszáj erélyesebbnek lennie vele szemben, de felzaklatni sem akarta. Ahogy az emlékeiben járt, érezte azt, amit a kölyök. Az elhagyatottságot, a magányt, a fájdalmat. Mindazt, amit egy gyereknek még nem szabadna megtapasztalni ilyen nagy mértékben, főleg egy szerető családban nem. Ebből arra tudott következtetni, hogy Dursley-ék mindenek voltak, csak szerető családtagok nem.
- Nem fojthatod el magadban, mert annak rossz vége lesz. Ha a rokonaid hanyagok, esetleg erőszakosan voltak veled szemben, azt jelentenem kell az igazgató úrnak – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Perselus.
- És mit tenne az igazgató? Ugyanazt, mint amikor elsőben kértem, hogy had maradhassak a Roxfortban, mert a rokonaim utálnak? – csattant fel Harry.
Perselus döbbenten meredt a fiúra, nem hitte volna, hogy Dumbledore ilyet tenne, hiszen neki mindennél fontosabb volt a diákjai biztonsága. Beszélnie kell majd Albusszal, határozta el magát.
- Elmehetek, uram? – kérdezte Harry, ezzel kiszakítva a gondolatai közül a bájitalmestert.
- Elmehetsz, Potter, de holnapután várlak ugyanekkor – felelte Piton professzor.
Harrynek nem kellett többször mondani, kimenekült a teremből. Csak a griffendéles klubhelyiségben tűnt fel neki, hogy a bájitalmester milyen normálisan viselkedett vele. Nem alázta meg, nem gúnyolódott, hanem... segíteni akart neki.


Perselus másnap reggel felkereste Albus Dumbledore-t, és számon kérte rajta, hogy hagyta a fiút szenvedni a Dursley családnál.
- Fiam, nem tehettem mást. Lily Potter áldozata megvédte Harryt abban a házban, így a halálfalók, sőt Voldemort sem férkőzhetett a közelébe.
- Ez nem helyes, Albus. Ezzel a tetteddel nem segítetted a kölyköt, hanem kínoztad. Milyen érzés, hogy a fiút, aki legyőzheti a Sötét Nagyurat, magad tetted tönkre? – kérdezte dühösen Perselus.
- Ne túlozz, fiam! – legyintett elnézően Albus, ami csak még jobban bosszantotta a bájitalmestert. – Hiszen Harry ép elméjű, és nagyon talpraesett varázsló lett.
- Ezt nem neked köszönheti, hanem Lilytől örökölte. Évekkel ezelőtt megesküdtem Lilynek, hogy megvédem a fiát, ha kell tőled is, Albus!
- Nincs hova vinni a fiút, ahol biztonságban lenne. Petunia Dursley a nagynénje, az egyetlen rokona, csak nála lakhat.
- Engem nem érdekel, ki vagy mi Petunia! Az a nő már gyerekként is egy hárpia volt, és ezek szerint nem is nőtte ki! Potter nem mehet oda vissza! Te nem láttad, nem érezte azt, amit én, mikor a fiú fejében jártam! Azt a gyereket többször megverték, bezárták egy gardróbba, félelemben élt. Saját tapasztalatból tudom, mit okozhat ez egy gyermek lelkében.
- Akkor mit akarsz tenni, Perselus?
- Még nem tudom, de oda nem viheted vissza! – felelte Perselus, majd sarkon fordult, és köszönés nélkül kirobogott az igazgatói irodából.
Még aznap este az igazgató megjelent a lakosztályában.
- Fiam, Harry elhelyezéséről szeretnék veled pár szót váltani.
Albus elmondta, hogy szerinte a legbiztonságosabb hely Harry számára a bájitalmester védett kúriája. Perselusnak nem tetszett az ötlet, amit ordítva ki is fejezett, de Lilynek tett esküje révén nem hagyhatta cserben a Potter fiút, így morogva beleegyezett. Már csak a fiúnak kell ezt elfogadnia.


Következő nap Harry gyomorgörccsel érkezett meg a bájitalmester irodájához. Az ajtó rögtön kitárult előtte, majd kisvártatva megérkezett a professzor is.
- Jöjjön, Potter!
Ugyanabban a teremben találták magukat, mint az előző foglalkozáson, de most a kör közepén két párna volt elhelyezve.
- Ülj le! – utasította Piton, mire Harry engedelmeskedett. – Ma az elméleti résszel is foglalkozni fogunk. Elolvastad, amit kiadtam? – Harry bólintott. – Rendben. Az elme üressé tételét nem szó szerint kell érteni. Mindig lesznek benne kósza gondolatok, emlékfoszlányok. A kiürítés a mi esetünkben a fontos emlékek, gondolatok elrejtését jelenti. Egy falat kell emelned, ami mögé az ellenség nem lát be, és ezt a falat nem szabad, hogy észrevegyék. Ezt úgy érjük el, hogy... Hogy érjük el, Mr. Potter?
- Hogy olyan emléket alkotunk, vagy keresünk, ami... ami nem árthat nekünk, és arra koncentrálunk.
- Pontosan. Persze, az emléknek nem kell valóságosnak lenni, de észre kell vennünk benne a változásokat. Ha megváltozik, akkor valaki éppen legilimentálni próbál téged. Az okklumencia nem csak védelemre szolgál, segíthet még lenyugodni, a zavaros gondolatok elűzésében is. Nehéz tudomány, de nem elsajátíthatatlan. A lényeg az akarat, a kitartás, és a folytonos gyakorlás.
Harryt elképeztette, ahogy Piton bánt vele. Nem ordított vele, hanem elmagyarázta, mit hogyan kell megtenni. Folyamatosan kérdezett tőle az olvasmánnyal kapcsolatban, és Harry azt vette észre magán, hogy kezdte megkedvelni az okklumencia órákat.
- Nos, próbáljuk ki, hogy megy ez a gyakorlatban is - mondta Piton, majd elővette a pálcáját. Harry hirtelen megijedt, amit a tanár is észrevett.
- Potter, ha akarnám, akár pálca nélkül, nonverbálisan is legilimentálhatnálak, és észre sem vennéd. Most más lesz, mint a múlt alkalommal, mert már felkészültebb vagy. Kezdhetjük?
Harry nagyot nyelt, majd behunyta a szemét, keresett egy szerinte biztonságos emléket, majd bólintott.
- Legilimens!

Perselus a Roxfort udvarán találta magát. Körülötte minden zöldellett, érezte a tájból áramló nyugalmat. Nem kezdte el lebontani az emléket, hagyta, hogy Potter oda sodorja, ahová szeretné, de egy idő múlva az emlék kezdett foszladozni, és ő megint Dursley-ék házában találta magát. A békét felváltotta a nyugtalanság, a bezártság érzése. Megint hallotta a szipogást a lépcső alatti gardrób felől, így bement oda. A földön egy öt év körüli fiú ült magába roskadva, és sírt. Körülötte széttépett fotók hevertek, amiken valószínűleg a szülei lehetettek.

Perselus nem várta meg, hogy Potter kitaszítsa, maga hagyta el a fiú elméjét. Mikor ránézett a kölyökre, látta, hogy annak arcán könnyek peregnek le, de már nem volt olyan összetört, mint a legelső alkalommal.
- Ez egész... tűrhető volt, Mr. Potter – mondta, mire Harry elkerekedett szemmel nézett rá. Ez felért egy dicsérettel is a tanártól.
- Tudja, professzor, sosem tudtam, miért utáltak a rokonaim. Nem ártottam nekik, nem voltam rossz gyerek, csak annyit akartam, hogy szeressenek. – Harry nyelve megeredt, és csak beszélt és beszélt. Nem számított, hogy éppen kinek öntötte ki a szívét, csak azt érezte, hogy végre megnyugvást lelt. Minden egyes mondattal egy-egy kő esett le a lelkéről.
- Potter, az, hogy a rokonaid így bántak veled, nem a te hibád. Petunia már gyerekként is ilyen volt.
- Tessék? A tanár úr ismeri Petunia nénit?
- Igen. Egy környéken laktunk.
- És anyát is...
- A legjobb barátom volt. De erről nem fogok, és nem is akarok beszélni. Tegnap délelőtt volt egy találkozóm az igazgató úrral. Nem kell majd visszamenned a Privet Drive-ra. De van egy feltétel – intette le az ujjongó gyereket. – Mivel az iskolában nyaranta nem egy tanár sem, így meg kellett állapodnunk, hogy velem fogsz lakni.
- Ez... De maga gyűlöl engem! Miért költöznék magához? – kérdezte Harry teljesen jogosan.
- Én sem repesem az ötlettől, de ez a legbiztonságosabb a számodra. A kúriámat a Fidelius bűbáj védi, és még sok más családi bűbáj, így áthatolhatatlan a védelme.
- De...
- Nincs apelláta, Potter! Hozzám költözöl!



Két évvel később

Harry boldogan robogott be a kúria ajtaján.
- Perselus!
- Nem kell kiabálni, Harry, jó a hallásom!
- Képzeld, felvettek a gyógyító képzőbe a Szent Mungóba! – ujjongott Harry, mire Perselus is elmosolyodott.

Az elmúlt két évben sok mindenen mentek keresztül. Az elején sokat veszekedtek, majd minél jobban megismerték egymást, annál kevesebbet. Perselus rájött, hogy Harry csak külsőleg hasonlít James Potterre, de az egyénisége, az ereje, szinte minden belső tulajdonsága Lilyével egyezik meg.
Fél évvel ezelőtt Harry majdnem meghalt a Voldemort elleni harcok során, és Perselusnak rá kellett jönnie, hogy a fiú az élete részévé vált, szinte a fiaként szerette, és talán Harry is apaként szerette őt. Addig észre sem vette, mennyire közel engedte magához Harryt, csak azt, hogy a viselkedése megváltozott. Kevesebbszer csattant fel, már nem ordított rá minden útjába tévedő diákra. Harry lassanként, szinte tégláról téglára, lebontotta a Lily halálakor maga köré húzott falat. Most már Harry boldogsága az ő boldogsága is volt.
Amikor Harry bejelentette, hogy gyógyító akar lenni, Perselus segített neki felkészülni a felvételi vizsgáira. Minden szükséges tárgyat – köztük a bájitaltant is – átismételtek együtt, így kiderült, hogy Harry nagyon jó bájitalfőző, csak eddig Perselus nem vette a fáradságot, hogy ezt észrevegye.

Most itt állt előtte a fiú, aki megváltoztatta őt, a fia –amit hangosan eddig még sosem mondott ki –, akiért már az életét adná, és boldog mosollyal ecseteli a felvételi vizsgák kérdéseit, és az adott válaszait, és a gyógyítói pályához fűzött reményeit.

- Gratulálok, fiam! – suttogta a karjai közé boruló fiú fülébe.

Megjegyzés: Ha lenne ötletetek egy-egy ilyen kis történethez, írjatok nyugodtan. A véleményeiteket is szívesen várom. :)