Fiamként szeretlek

Egy büszke apa

Perselus Piton nem a legkedvesebb varázsló volt a Varázsvilágban, mégis az egyik leszerencsésebbnek mondhatta magát. Hogy miért? Mert neki volt az egyik legokosabb és legtalálékonyabb fia a világon.
Gyakorlatilag – azaz vérségileg – nem ő volt az édesapja a kisfiúnak, mégis büszke szülőnek érezte magát, mikor a kis Harry először varázsolt. Itt nem az önkéntelen varázslatokra gondolt, hanem arra, amikor Harry már uralva varázserejét koncentrálva hívott magához dolgokat. Mivel hatéves lévén még nem volt pálcája, így a Mágiaügyi Minisztérium sem zaklatta őket a mágiahasználat miatt, csak gyermekkori mágiakitörésként kezelték, észre sem véve, milyen tehetséges varázsló Harry.
De Perselus tudta, hogy a gyermek az életkorához képest már sokkal jobban uralja a mágiáját, és ez nagy büszkeséggel töltötte el. Mosolyogva figyelte a kis Harry szárnypróbálgatásait, csak néha-néha avatkozott közbe, mikor a kisfiú nagy lelkesedésében majdnem magára borított valamit, vagy felgyújtotta a bútorokat. Nem veszekedett vele, nem kiabált, csak helyrehozta a dolgokat, és aggódó szülőként figyelte, óvta a fiát.

- Harry, mit mondtam neked öt perccel ezelőtt? – kérdezte a kisfiút, mikor már aznap tizedszerre borította el a gyermeket egy-egy papírhalom, amiket Harry azért hívott magához, mert rajzolni szeretett volna.
- Hogy sétáljak oda, és vegyek le egyet – szavalta el Harry a már jól ismert mondatot. – De miért menjek oda, ha ide is tudom őket repíteni?
Perselusnak el kellett ismernie, hogy a kisfiúnak igaza volt, de ő jobbnak látta, ha nem csak a mágiájára támaszkodott. Örült neki, hogy a gyermek ennyire ügyes, hiszen lebegtetni majd csak tizenegy évesen kellene tudnia, mégsem akarta, hogy a kisfia lusta legyen még ahhoz is, hogy odasétáljon az asztalhoz, és elvegyen néhány pergament. Igaz, hogy mosolygásra késztető látvány volt, ahogy az apró fiúcskát ellepte a feje tetejéig a papír.
- Azért, fiam, mert akkor nem csak egy-kettő akad a kezed ügyébe, hanem egy halom, ami rajtad köt ki.
A kisfiú vágott egy apró fintort, majd megpróbált kikecmeregni a pergamenhegy alól.
Perselus elmosolyodott Harry nagy „küzdelmét” látva, majd egy intéssel a helyére küldte az elszabadult papírokat, párat otthagyva a kisfiúnak.
- Köszönöm, apa! – vigyorgott rá a gyerek.
- Igazán nincs mit, fiam – viszonozta a mosolyt a férfi, majd tovább figyelte, ahogy a gyermek nagy lelkesedéssel rajzolja le végtelen képzeletének darabkáit. 

A büszkeség, amely elöntötte Perselust a kisfiú varázstudományát látva, most is ott volt benne, ahogy Harry rajzolását figyelte, és már tudta, hogy az újabb alkotás szintén a kandalló párkányára kerül a többi közé, hiszen számára Harry minden alkotása tökéletes.