Látom Őt!

22.Rosa

A plafont néztem. Csak feküdtem az ágyon és fölfelé néztem.Hogy milyen éjszakám volt? Egyszerű a válasz, semmilyen. Egész este csak nézelődtem, sehogy sem tudtam elaludni. Az ablakon bámultam ki a csillagokat kémlelve, a Holdat nézegetve. Az ágyon fetrengtem, forgolódtam vagy csak meredten bámultam a plafont. Fáradt voltam, de a gondolataim nem hagytak aludni. Olyan üresnek érzem magam. Mintha minden érzésem, minden gondolatom elpárolgott volna. Monotonban játszottam vissza az előző nap történését. Már nem sirtam, nem jött egyetlen könnycsepp sem a szemeimből, csak a fájdalmat éreztem és a hiányt. Egy elszállt lélek voltam, egy épp testben, összetört szivvel. Nem hittem, hogy valami tudd fájni ennyire, de rá kellett döbbennem, hogy még is tud. Egy gondolat, egy buta ötlet ötlött az eszembe. Felálltam az ágyról, szemeim kisirtak voltak, de könny már nem jött belőlük. Felvettem egy fekete nadrágot és egy sötét kék pulcsit. Se szó,se beszéd hagytam el a házat. Nem érdekelt, hogy a szüleim a konyhában reggeliztek, sem az, hogy a bátyám pont akkor lépet ki a szobájából, semmi sem érdekelt, csupán csak rohantam minél messzebb. Az utcán futottam,lasitani kezdtem,már csak sétáltam. Miért is megyek? Miért pont hozzá? Talán azért, mert akármilyen veszekedés is legyen szükségem van rá és ez vitathatatlan. A kertes ház elé érve, rossz érzés keritett hatalmába. Az emlékek záporként jöttek elő. Nagyot nyeltem, egy könnycsepp még is kifojt a szememből. Letöröltem majd nagyot nyelve az ajtóhoz léptem és becsengettem. Nem jött válasz igy még egyszer megnyomtam a csengőt, továbbra is váratott igy erőszakosan vertem rá.

-Jövök már.-hallom meg a szomorú hangját.Majd az ajtó kattan és meglátom nyúzott tekintetét. Karikásak a szemei,mint aki napok óta nem alszik. Kisirt szemei pont ugyan úgy tükröződtek mint az enyémek.Amint találkozott a tekintetünk, arckifejezése döbbent lent, majd aggódó. Sirva a nyakába borultam és úgy szorongattam mint gyerekkorunkban.Hallottam a szipogását, igy már nem csak én sirtam. Mindketten sirva öleltük egymást, más okokból még is egyből. Mindketten tudtuk, hogy szükségünk van a másikra, de túl makacsak vagyunk ahhoz, hogy ezt bevalljuk. Gyerekkorunkban is ugyan ez volt, mindig vitáztunk, de a nap végére sirva öleltük egymást.Hátrébb lépett majd a kanapé felé húzott. 

-Mi történt?-arcán látom az aggódást. Nem szól semmit, megvárja még elbirom mondani mi történt.Nagyot sóhajtottam.

-A szüleink elválasztottak minket.-válaszolok és próbálom visszatartani a kitörni készülő könnyeim.

-Kitől?-simitja meg a hátam.

-Brayden és én már régen is legjobb barátok voltunk, aztán elválasztottak minket és most újra össze fonódtak az útjaink és megint szétszedtek minket.-magyarázom meg.

-Hogy mi? Régen is ismerted?-szája a döbbenettől elnyilik.

-Igen és most, hogy....-nem folytattam, fogalmam sincs hogyan mondjam el neki, még sosem volt ennyire komoly, ha tetszett egy fiú, de ez már nem csupán tetszés ez már más teljesen más. Ez fájdalmasabb.

-Belé szerettél.-döbbenten maga elé bámul.

-Azt hiszem.-nézek fel rá. Arcán nagy vigyor terül el.-Mi az?-kérdőn összevonom a szemöldököm.

-Még sosem voltál szerelmes és végre igen.-nevet fel majd újra elkomorodik.-Hogy választottak szét titeket? 

-A városban voltunk amikor hazaértünk a szüleink veszekedtek, majd apa kidobta őket és hagyta, hogy szenvedjek.-sirtam el magam. Scarlett azonnal megölelt. Egymást szorongattuk amikor egy mély hang szólalt meg.

-Hogy mi? -hallom meg Will mérges hangját. Mindketten felé fordulunk.A fiú ökölbe szoritott kezekkel jön közelebb hozzánk.-Brayden ott hagyott és hagyta, hogy szenvedj?-arca elborult.Düh megfeszitette az egész testét.

-Nem, dehogy is, az nem ő volt.-állok fel majd megfogom a karját. Megfeszült mint egy bika.

-Akkor ki?-hangja egyre ingerültebb.

-A szüleim.-ülök vissza a kanapéra.

-Nem látod, hogy ki van borulva, te hülye.-Scarlett erősen Will-re csap.

-Oh, ne haragudj, csak tudod, hogy féltelek.-guggol le elém majd a kezeim az ő keze közé fogja.

-Tudom-borulok a nyakába majd erősen megölelem.Miután elváltunk Scarlett felé fordultam.-Sajnálom.-hajtom le a fejém.

-Mit?

-Hogy haragudtam rád.-válaszolok és felnézek a szemeibe.

-Nekem kell bocsánatot kérned, nem szabadott volna, hogy....-nem hagytam, hogy befejezze.

-Nem, nem, eszedbe se jusson. Nem a te hibád, egyszerűen csak túlreagáltam. Azt szeretném, hogy boldog legyél Joshua-val ha igazán szereted. Megérdemled a boldogságot.-Scarlett sirva ölel meg. 

-Aludj ma itt.-mosolyog rám Scarlett.-Úgy is ez a dinka is a fejemen ragadt.-mutat Will-re.

-Héé.-dramatizál Will. Elnevetem magam majd bólintok és irok egy sms-t Logan-nek, hogy ma nem megyek haza.

-Úgy mint régen-fordulok a barátnőm felé.

-Úgy mint régen.-mosolyog rám.

-Úgy mint régen.-kezd el kényes hangon ugrálni Will. Hangos nevetésben törünk ki.

Egész este nem aludtunk. Az egész konyha romokban hevert, mert sütöttünk, mindent csináltunk akárcsak régen. Újra mosolyogtam és boldog voltam még ha csak egy kis ideig is. Visszakaptam a legjobb barátnőmet, akire mindig számithatok és ez most be is bizonyosodott.Miután reggel elköszöntem tőlük elindultam haza. Feszült voltam és ideges egyszerre.Amint beléptem a lakásba, apám már ott állt a falnak dőlve. Karjait összevonta, tekintete dühös volt.

-Nem kell haza jönni igaz?-kezd bele.

-Scarlettnél aludtam.-vontam vállat.

-Biztos, hogy annál a Connor fiúnál voltál.-már nem szelid, mint tegnap. Nem érdekli ha összetörök, csak vágja hozzám a szavakat.

-Nem hallod, hogy Scarlettnél aludtam?-hangom élesen cseng.

-Hallom, csak nem hiszem el.-lép közelebb hozzám.Érezhető az alkohol szúrós illata.

-Akkor ne hidd.-indulok a szobám felé, de az utamat állja.

-Ő tett ilyenné.-undorodóan elhúzza ajkait.

-Ti tettetek ilyenné. Szeretem őt, ti még is a boldogságom útjába áltatok.-dühösen meredek a szemeibe.

-Ha vele akarsz lenni és ide hozod,többet ne lakj itt.-döbbenet ült ki az arcomra. A könnyek egymás után csordultak ki a szememből. Megfordultam és elhagytam a házat. 

Csak sétáltam az utcákon. Az este lassan leszállt, érezhető volt a fagyos hideg levegő. Rajtam csupán egy pulcsi volt, de nem fáztam vagy csak nem érzékeltem a hideget. Nem éreztem. Már senki sincs mellettem. Tudom, hogy Scarlettre támaszkodhatok, de nem élősködhetek rajta. Fáradt vagyok és gyenge. Pontosan 48 órája egy szemhunyásnyit sem aludtam. Csak a gondolataim kavarognak bennem.Élőhalottként tengek az utcákon. Látom, hogy ahányan elsétálnak mellettem furcsálva mérnek végig, de nem érdekel. Csak a földet kémlelem. A lábaimat amelyek egymás után lépnek és vonszolják fáradt testemet.Szédülni kezdek, mintha valaki fejbe verne, a fejem fájni kezd, szemeim szépen lecsukodnak, hallom a koppanást, de nem érzem, csupán csak el nyel a sötétség homálya.

Sziasztok!Rég hoztam részt tudom, de rengeteg dolgom van,főleg úgy hogy jön a suli is. Megpróbálok hozni részeket ahogy csak tudok. Szeretnétek, hogy a következő rész Brayden szemszöge legyen? Véleményeket irjátok meg kommentben.