Látom Őt!

23.Brayden

Alig aludtam az éjszaka. Épp, hogy csak pihentem, hogy ne legyek teljesen fáradt.Minden gondolatom egyetlen lány körül forgott. Miután haza értem csak a veszekedések követték egymást. Apám minden percben rajtam tartja árgus szemeit, na persze nem önszántából csupán, hogy ne mehessek Rosa közelébe. Minden nap egy őr tartózkodik a szobám ajtaja előtt és bárhova megyek ő is követ. Apám a világ legmakacsabb embere, sőt ő a legrosszabb akivel valaha találkoztam, de valljuk be dús gazdag igy egy pár testőr meg se kottyan neki. Pontosan két napja nem láttam és nem is hallottam szelid, nyugtató hangját annak a lánynak aki a támaszommá vált csupán pár nap alatt.Vajon ő tudott aludni? Hogy van? Gondol rám?Hallani akartam őt, de apám még a telefonomat is elvette. Bezárt egy kalitkába mint egy madarat és megfigyelés alá helyezett. Meg kellett tudnom, hogy van e valaki itthon, igy kiléptem a szobámból de a testőröm azonnal követni kezdett. Csöndben lépkedett utánam. Először a konyhába sétáltam be. Ott nem volt senki igy átmentem a nappaliba. Üres volt a ház. Senki sem tartózkodott itthon.Egy pohár vizet ittam majd visszamentem a szobámba. Valahonnan szereznem kell egy telefont. Csönd hallatszott kintről. Kinéztem az ajtón, de a testőr nem állt ott.A fürdőből neszek hallatszottak ki, amint a pult felé néztem megláttam a telefonját. Felkaptam majd a kocsikulcsokat és egy kabátot a kezembe kapva elhagytam a házat. Beültem a kocsiba és elhajtottam. Egy parkolóban megálltam és azonnal hivást inditottam.Nem vette fel. A szivem eszeveszetten kezdett dobogni. Félelem érzet támadta meg a testem.Újra hivtam amikor már hallottam a hangot miszerint felvette a telefont.

-Szia!-nyugodt sóhaj hagyta el a számat.

-Jó napot! Ön kicsoda?-szól bele egy vékony női hang.Kérdőn nézek magam elé.

-Rosa barátja vagyok.Ön kicsoda?-feszülten várakozok a válaszára.

-Ön hozzátartozó?-kapkodtam a levegőt.

-Ezt hogy érti? Hol van most?-remegni kezdek.

-Kórházban. Kérem jöjjön be ha a hozzátartozója.

-Megyek.-egyszerűen csak kinyomtam a telefont majd a hajamba túrtam és a tenyerembe temettem az arcomat.

Beinditottam az autót és a kórház felé igyekeztem.Mivel kicsi városban lakunk igy csak egy nagy kórház van.Amint leparkoltam a nagy épület előtt azonnal a bejárat felé szaladtam. Semmi sem érdekelt csak, hogy ő jól legyen. Berontottam a  fotocellás ajtón majd a recepcióshoz léptem.

-Rosa Robertson melyik szobában van?-majd szétvetett az ideg. A recepciós nő fekete haját hátra söpörte majd zöldes szemeivel rám nézet.

-Hozzátartozó?-tekintete kérdőn vizslatott.

-A barátja vagyok.Kérem mondja meg hogy jól van e.-semleges az arckifejezése ami engem csak még idegesebbé tesz.

-Nyugodjon meg uram. Minden rendben van a hölggyel.Pillanat és megnézem melyik szoba az övé.-mosolyog rám majd a gépén kezd pötyögni. Nyugodtság árad végig rajtam.-Rosa Deborah Robertson, meg is van, 36-os kórterem.-tekint újra a szemeimbe.

-Köszönöm.-mosolygok rá majd elindulok a szobák felé. Amint az egyik ajtón megpillantom a 36-os számot azonnal berontok rajta. A lány fáradt tekintettel fekszik az ágyon.Infúzió csepeg le. Összeszorul a szivem őt igy látni. Fáradtnak és megtörtnek.Hiányzik a mosoly az arcáról, a szemében lévő boldog csillogás.Egy nővér lép el tőle majd felém fordul.

-Jó napot! Rosa-hoz jöttem.-nézek a nővérre. Bólint majd elhagyja a szobát.-Jobban vagy?-lépek a lány ágya mellé.

-Azt hiszem.-hangja erőtlen.

-Mi történt?-ülök le az ágy melletti székre.

-Elájultam az utcán, az orvosok szerint csak a fáradtság és a kimerültség miatt, de semmi komoly.-von vállat.

-Tudod, hogy aggódtam miattad.-simitom meg az arcát.

-Hiányoztál-apró mosolyt küld felém.

-Most pihenj rendben.Én megyek hozok neked valami kaját.-fogom meg a kezét majd megfordulok, de a csuklom után kap.

-Ne, nem vagyok éhes.-megtört barna szemei akkora fájdalmat okoznak bennem.

-De enned kell valamit.-pislogásai olyan nehéznek tűnnek, mintha mázsás súly nyomná.

-Csak hagy pihenjek.Mesélj nekem, hallani akarom a hangod.-szoritja meg a kezem. Ennyi kellett és vissza is ültem mellé. Kezét fogtam és meséltem, hogy mennyire hiányzott. Egy orvos kopogtatott az ajtón majd jött közelebb hozzánk.

-Jó napot! Jobban van?-néz Rosa-ra aki még mindig a kezemet szoritja.

-Igen.-halvány mosoly terül el puha ajkain.

-Ennek örülök.Ma este még itt tartjuk megfigyelésen, de holnap már hazamehet. -néz ránk az orvos majd ir valamit a lapra.

-Köszönjük!-a doktor mosolyogva bólint majd elhagyja a termet.Rosa felé fordulok.Találkozik a tekintetem a barna szemeivel.

-Aludj egy kicsit, én addig elhozom a ruháinkat, rendben?-simitom meg a karját.

-Visszajössz?-tekintetén pánik fut végig.

-Még valamit meg kell beszélnünk szóval muszáj jönnöm.-kacsintok rá.

-Mit?-arckifejezése lazábbra változott, halvány mosollyal kémlel.

-Hogy a harmadik neved Deborah.-a lány halkan felkuncog majd bólint.Még egy utolsót szoritok a kezén és elengedem majd elhagyom a szobát. 

Rosa házáig vezető autó úton annyi minden járt a fejemben. Mi lesz ezután? Ez volt a fő kérdés ami foglalkoztatott.Amint leparkoltam a panel háznál, minél gyorsabban igyekeztem, hogy leléphessek vissza hozzá. Mivel elvettem Rosa kulcsait igy kopogás nélkül léptem be a lakásba majd egyenesen Rosa szobájába. Az egész házban csönd volt. Amint beléptem a szobába megcsapott a lány illata. Mint a harmatos rózsa finom illata. Előkaptam a szekrényében lévő sporttáskáját majd mindent amit találtam és kelhet a táskába kezdtem pakolni.A szoba ajtaja kinyitodott.Villámgyorsan fordultam meg, de szerencsémre csak Logan méregetett.

-Brayden?-vonja össze szemöldökét.

-Igen.Szia Logan.-kinosan megvakarom a tarkóm.

-Mit keresel itt?-lép beljebb majd bezárja az ajtót.

-A húgod cuccaiért jöttem.-vonok vállat.

-Miért? Hol a húgom?-hangja ideges lesz, testtartása megfeszül.

-Elájult és a kórházban van, de nincs semmi komolyabb baja.-magyarázom meg.Ökölbe szoritja a kezét.Közelebb jön hozzám, azt hiszem meg fog ütni, de nem.

-Kérlek vigyáz rá. Apa miatt ilyen, hallottam mi történt. Kérlek csak vigyáz rá és mond meg, hogy megyek a kollégiumba meglátogatni,oké?-teszi a kezét a vállamra.

-Rendben.

Logan segitett összepakolni majd elköszöntem tőle és visszamentem a kórházba.Rosa még mélyen aludt amikor beléptem a szobába. Leraktam az ágy mellé a táskát majd leültem a székbe. Csak néztem őt ahogyan aludt. Annyira ártatlan és gyönyörű. Valami van benne ami másban nincs. Talán merészség vagy báj. Nem tudom mi,de az a valami kiemeli őt. Megszoktam, hogy minden lány vagy bunkó velem vagy a lábam előtt hever, de ő nem. Első naptól kedves volt még is nemtörődöm tipus. Sosem arra törekedett, hogy minden nap a legszebb legyen, hanem arra, hogy minden nap saját maga legyen. Ha csapzottan vagy épp rohanva, ázottan vagy netalántán festékesen, de mindenképp csak önmaga. Olyan törékeny mint egy porcelán még is annyira kemény mint a beton. Kifürkészhetetlen még is nyitott könyv. És ahogy most itt alszik a kórházi ágyon, menekülve a családjától, a gondoktól, mindentől ami fáj, csak még erősebbé teszi.LÁTOM ŐT amint megtörik és amint újra összerakja magát. Látom, hogy kis is Ő valójában.

Sziasztok! Itt is van Brayden szemszöge. Mit gondoltok erről a részről? Nagyon köszönöm mindenkinek aki követ és nagyon örülök, hogy tetszik a történet. Tényleg köszönöm a támogatásotokat! Nem sokára új részt is hozom! Addig is sziasztok!