Látom Őt!

26.Rosa

Kinzott a fájdalom. Gyötrődtem, üres voltam belülről. Szótlanul ücsörögtem minden egyes órán, minden egyes szünetben, minden nélküle töltött percben. Reméltem, biztam, vágytam arra, hogy megjelenik az ajtóban, hogy visszajött, de csak vártam. Nem jött, nem válaszolt, nem keresett. Mintha elnyelte volna a föld, egyik napról a másikra tűnt el. Már nem látom a mosolyát, a kéken ragyogó szemeit, semmit ami ő. A kollégiumi szobában, otthon a házba zárkózva mindenhol csak egy test mozgott. Meghalt a lelkem. Még látom őt a szobám ajtajában, látom a szelő lágy fuvallatában, a csillagok ragyogásában, a kávém gőzében, látom az utca végén lévő kisboltnál, a kocsiknak dőlve, látom a padban ülve, az ágyon aludva, látom a köd homályában, az eső cseppjeiben,mindenben látom őt. Minden este az ablakban ülök, mesélek rólad a csillagoknak és a sötét égnek. Tudod még mindig várlak, pedig már oly régóta nem kellene, de én még mindig az ablakban ülök és mesélek,arról a személyről aki fényt és sötétséget hozott a szivembe. Csapásként érkezett és csapásként távozott. Volt egy valaki akinek mertem önmagam lenni, aki megértette min megyek keresztül és aki ott volt amikor kellett. Hol vagy te ki fényt csaltál az életembe? Összetörtél, de igy is csak azt tudom mondani köszönöm. Visszagondolva csak hálás lehetek azért,mert voltál nekem. Tudom, hogy te is látod a Holdat az égen és tudom, hogy te is szereted nézni. Az a Hold vagyunk mi, oly távol tőlünk még is oly közel. Még mindig előttem van a kép amikor először láttalak, áthatolhatatlan páncél védte szelid mosolyod. Elveszett voltál még sem mutattad. Tudom, hogy egyszer te is szerettél, hogy a szemeidben lévő csillogás nem csak a nap miatt volt. 

Egy hónapja, hogy elengedted a kezem. Már nem gyötrődöm, már nem fáj, de tudod a szivemben lévő üresség, az a darab amely a hiányod miatt tört ki még mindig üres,mert az mindig is nálad lesz. Még látlak, de már nem élesen, nem sirok hisz már az összes könnyem is nálad van. Tudod sok mindent vittél, de még is örülök,mert voltál valaki aki más eddig nem tudott lenni. Karácsony napja van,pontosan egy hónapja nélküled. Két nap és itt a sulink karácsony köszöntő bulija. Épp a sulink folyosóját diszitem. Vajon gondolsz még rám? Tudod én minden disznél amit felrakok a falra rád gondolok. Amint az utolsó disz is a falon volt indulhattam is a kollégium felé. Holnap diszitjük majd a fát. Már minden disz elő lett készitve. Végignéztem a dobozokon és nagy fán az aula közepén majd elhagytam az iskolát. Nem akartam még a kollégiumba menni igy a Sweet-be vettem az irányt. Szükségem volt egy forró teára vagy legalább egy kávéra. A járdán sétáltam és a havazást kémleltem, az egyenletes hóesést, hallgattam a susogást a bakancsom talpa alatt.A hópelyhek vizzé változását,néztem a tél szépségét amikor a fejem erősen koppant és a földre estem. Kezeimmel megtámasztottam magam, de a fejem még igy is hasogatott. Az egyik kezemet a fejemhez szoritottam. Egy ismeretlen alak guggolt elém és a kezét nyújtotta. 

-Jól vagy?-hangja mélyen cseng. Felnézek az előttem lévő személyre. Haja szőke tincsei egyenesen emelkednek az ég felé.Kék szemei engem fürkésznek, aggódás bújik meg a tekintetében.Fekete kabát,szintén fekete nadrággal és bakanccsal terül el rajta. Kezét nyújtja felém.

-Azt hiszem.-csúsztatom kezem a kezébe majd felsegit. 

-Menjünk, beviszlek a kórházba.-mosolyog rám.Ez a mosoly és ebben a pillanatban rajzolódott ki, hogy ki is ő. Az a mosoly mely már az első találkozásnál is olyan volt számomra mintha tudná ki vagyok. Kék haja már szőkén tündököl, de kék szemei még mindig ugyan úgy fekete árnyalattal csillognak. 

-Nem szükséges, jól vagyok.-tiltakozom.

-Én azért beviszlek.-ragadja meg a kezem és egy fekete bmw felé húz. Kinyitja nekem az ajtót és miután ő is beül elindulunk. 

-Nos,nem hittem volna, hogy igy fogunk újra találkozni.-szólal meg egy pár perc csend után.

-Én sem.-mosolyodom el.

-Tudod, most mintha még szomorúbb lennél mint egy hónapja voltál.-pillant felém.

-Talán azért, mert az is voltam, de már nem vagyok.-nézek az arcára.

-Kivülről lehet nem vagy az, de belülről igen.-kék szemei az enyémbe mélyednek.

-Nem árultad el a neved.-incselkedem vele.

-Oh, hát persze. Steve Goldmen na és te?-témát váltott és nem kérdezett tovább aminek nagyon örülök.

-Rosa Robertson.-válaszoltam amint a fiú leparkolta az autót. Megálltunk a kórház recepciójánál ahol egy kedves ápoló jött a segitségünkre. Bevitt egy vizsgálóba.

-Fáj valamije?-kérdezi amint én az ágyra ülök.

-A fejem kicsit.-válaszolom. 

-Mi történt?-kezd a vizsgálatnak.

-Csak összefejeltem valakivel.

-Nem látok nagy bajt, de elküldelek még egy vizsgálatra, hogy biztosak legyünk benne, hogy nincs agyrázkódásod, azután haza is mehetsz.-ir fel valamit az ápoló.

-Rendben.Köszönöm!-mosolygok rá. Az ápoló az ajtó felé megy, de pont akkor nyilik ki. Steve két pohárral a kezében jön be. A nő ránk mosolyog majd elhagyja a szobát. Steve mellém lép majd a kezembe nyomja az egyik poharat.-Olyan déjá vu érzésem van.-mosolygok a fiúra.

-Nekem is, csak a múltkor nem egy kórházban voltunk.-neveti el magát.

-Nagyon erős fejed van mondtam már?-nevetek fel én is.

-Emlitették páran.-nevet velem. Végre annyi nap után tiszta szivből nevetek.

-Nos Rosa meddig is tartanak itt?-fordul felém.

-Még egy vizsgálat van hátra.-iszok bele a kávémba.

-Szóval sokáig.-nevet fel.

-Igen, de van egy jó ötletem.-incselkedő tekintettel nézek rá.

-Na hagy halljuk.-tekintete kiváncsian fürkész.

-Éhes vagyok úgy ,hogy felfedezhetnénk a büfét.-nézek felé kérdőn. Felnevet és bólint.

-Tetszik a gondolkodásod.-áll fel az ágyról majd megragadja a kezem és kilépünk a szobából.

Végigsétálunk a folyóson.Amint a büféhez érünk mindketten kikérünk egy-egy szendvicset majd leülünk az egyik asztalhoz.

-Hova jársz suliba?-kezdek a beszélgetésbe.

-Most megyek át a Wilston gimibe. Holnap lesz az első napom.-mosolyog rám és a szendvicsébe harap.

-Hogy mi? Én is oda járok.-döbbenten fürkészem.

-Melyik osztály?-kérdezi,arcára kiül a döbbenet.

-11. a.-válaszolok.

-Én a 11. b. osztályba kerültem, de ha jól tudom, sok óra van közösen.

-Igen.-mosolygok rá.-Akkor most már mindig kaphatok kávét?-incselkedem vele.

-Minden nap.-kacsint rám.

Amint az ápoló szólt elindultunk egy másik vizsgálóba. A folyosón sétáltunk végig majd megálltunk az egyik ajtónál, de mielőtt beléphettem volna a folyosó végén lévő kanyarban egy alak tűnt fel. Nagyon ismerős volt. A szivem eszeveszetten kalapálni kezdett. Lehetséges vagy megint csak képzelődöm? 

Sziasztok!Itt az új rész. Remélem tetszeni fog. Akinek kérdése van a történettel kapcsolatban az kommentben irjon kérlek, mert valami probléma van az alkalmazássommal és a privát üzenetekre nem enged válaszolni. Köszönöm a megértéseteket! Következő részben találkozunk.Sziasztok! Jó olvasást!