The secret writer |Reddie fanfiction| ~ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ~

20.

Richie
Eddie az imént mondott egy gyönyörű monológot. Ez nem a megfelelő szó rá. Sokkal inkább volt egy vers, vagy egy írás. Teljesen olyan, mintha egy oldal lenne a füzetkében... Ő lenne az? A könyv írója? Eddie írásai szúrtak szíven, adtak reményt, töltöttek meg élettel, sirattak meg? Nem ez kétségkívül lehetetlen... Vagy talán mégsem? Istenem miért ilyen nehéz minden? Az írónak beleszerettem az írásba, s a stílusába. De mi van Eds-el? Kedvelem? Tetszik? Hogy a kurva életbe de komolyan!!! "A barátok elárulnak. Az emberek megutálnak. Akit egykor szerettél idegen lesz. Az örömkönny boldogság helyett a sírástól fog kicsordulni. Egyszer mindened elveszted. A csend idegtépő. Az idő több fájdalmat hoz, mint gyógyulást. Ha valaha harcoltál elesel. Küzdhetsz, de úgy is kudarcot vallasz. Elfáradsz. Kiszárad a könnycsatornád. Eleged lesz. Aztán megrántod a vállad, s így szólsz "Ez van!" Reménykedj benne, hogy valaki azt mondja "Ne légy ilyen negatív!" Mert akkor ő nem harcolt annyit. És talán nem is fog..." Így szólt az egyik írás, talán inkább műalkotás a könyvemben. Az egész szobán hasonló hangulat uralkodott és ez rohadtul nem tetszett. Ehhez a Let me down slowly is hozzásegített. Folyton a velem szemben ülő fiút néztem. Igazán nem tehettem arról, hogy ő volt a legszebb és legérdekesebb dolog a szobában... A picsába is! Akaratlanul is rátéved a tekintetem az ajkaira. Ugyan az alkohol beszél belőlem, de úgy megcsókolnám... Vajon elhúzódna? Vagy hagyná? Oh a faszt! Ellökne, felpofozna, s azt taglalná mekkora egy büdös, mocskos buzi vagyok... "And I can stop myself from falling..." énekeltem bele a dalba, mire Eds felkapta a fejét, majd tátott szájjal meredt rám. A fejem elöntötte a pír, ezért inkább lehajtottam azt.
-Rich!-nézett rám.-Te... Te énekeltél?

-Ennyire szörnyű volt?!-kérdeztem kínosan nevetve, mire megrázta a fejét.

-Nem! Gyönyörű hangod van! Énekelj még!

-Mi? Nem! Nem tudok énekelni!-hadonásztam össze-vissza, mint egy fogyatékos...

-Aha. Mert nem téged hallottalak, hm!-nézett rám a szemöldökét felhúzva.

-Eds. Nem szeretek énekelni...-gyűltek könnyek a szemembe. Adam tanított meg zenélni. Vele énekeltünk mindent el. Nélküle a zene csak kották, szövegek és akkordok végtelen kavalkádja... Nélküle nincs többé értelme.

-Miért nem? Kérlek mondd el!

-Fájó emlék...

-Rich! Bízol bennem? Mert én benned teljesen!-fúrta bele tekintetét az enyémbe. Szemeiben az őszinteség csillogott. Nagyon régen láttam ezt a tekintetet akárkin.

-Eds, benned bízom a legjobban a világon...-vettem egy mély levegőt, mert vissza kell tartanom a könnyeimet...-Ezért elmondom... Számomra a zene a bátyámhoz Adamhez köthető. Ő jelentett nekem mindent, ő tanított meg gitározni, énekelni. Mindig boldog volt. Pozitív, vicces, okos... Majd két éve öngyilkos lett... Nem tudtam megmenteni. Utolsó szavaival is engem védett... Máig fáj ránézi a tóra, mert az emlék ahogyan beleveti magát a tóba kísért. Utálom, mert apám miatt tette ezt... Ő volt az egyetlen aki szeretett engem...-mondtam és letöröltem a könnyeket az arcomról.

-Úristen Richie! Nem jövök semmilyen közhellyel, nem mondom, hogy idővel jobb lesz mert nem. Egy dolgot viszont csodálok benned! Azt, hogy ezek után képes szar vicceket mondani, s őszintén nevetni. Rohadt erős vagy Richie Tozier! Maradj mindig ilyen!-mondta nekem pedig hevesen dobogni kezdett a szívem. Egyre jobban azt érzem, hogy szerelmes lettem belé...

Haiii! Remélem tetszett ez az újabb búvalbaszott rész. Oh és ha megsirattam valakit akkor tessék itt egy zsepi 🧻. Ha tetszett vote+komment. Virág voltam puszi nektek!