The secret writer |Reddie fanfiction| ~ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ~

35.

Eddie
Látni, ahogyan összetörik alatta a jég egy világot tört össze bennem. Végignézni azt, amint a fagyos vízbe esik, egyszerűen borzalmas volt. Nem veszíthetem el! Egy hülye szerencsétlen fasz vagyok. Rohantam rá a jégre, amilyen gyorsan csak tudtam. Nem érdekelt ha betörik. A könnyű kis testem alatt viszont még csak meg sem repedt a tükörsima felület. A fejemben folyton a kimondott -és talán kimondatlan- szavai keringtek. Minden egyes szó úgy szíven ütöttek, hogy legszívesebben sírva fakadtam volna. Mégjobban... De most nem futamodhatok meg a gondok elől. Egyszer az életben valaki számít rám. És én is számítok önmagamra. Lerogytam és ütni kezdtem a jeget. Ököllel, a könyökömmel. De semmi. Nem tört be. Püföltem tovább, a kezem már vérben úszott. Nem törődtem vele. Nekem egyedül az számított, hogy Richie-n segítsek. És akkor a jég betört. Erőszakosabban zúztam szét, egészen addig amíg akkora rés nem keletkezett amin be tudnék nyúlni. Keresni kezdtem. Vakon tapogatózni a több tíz méter mély víz között. Csak remélni tudtam, hogy nem süllyedt le a tó fenekére... Már szállt volna el a maradék reményem amikor valamibe beleakadt a kezem. Ez... egy szemüveg! Ez az Ő szemüvege. A közelben lehet. Tovább matattam. Vizes haj. Hullámos fürtök. Ez Ő! Akárhol megismerném, még akkor is ha nem látom. Megragadtam a karját és minden erőmet összeszedve húzni kezdtem ki. Fogalmam sincsen hogyan, de sikerült kivinnem a jégről. És most? Mit tegyek? Vigyem kórházba? Inkább felhívtam anyám és elmondtam neki mindent. Három perc múlva túlfűtött autóval erőszakosan nyomva tartva a dudát jelezte, hogy szálljunk be. Féltem mi lesz Richie-vel. Nem halhat meg. Óvatosan rápillantottam. Szemüvege és megszokott mosolya nem volt az arcán. Angyali fehér bőre most még sápadtabbnak bizonyult. Ruhái vizesen tapadtak a teste minden pontjára. Neves haja csapzottan hullott az arcába. Semmiképpen sem mondanám azt, hogy ez Richie Tozier. Édesanyám minden lehető sebességkorlátozást megszegve, villámsebességgel repített minket Derry fehérre meszelt kórházához. Nagy nehezen sikerült kinyögnöm mi és hogyan történt. Ezek után bevitték vizsgálni. Majd kezdődhetett a legrosszabb. A várakozás. Várni hátha végre képesek lesznek megmondani meddig lebeg még a fiú élet és halál közt. Csendben ülni, amikor legszívesebben ordítanál. Mosolyogva tűrni, de úgy is átformálódik egy ideges grimasszá... Jöjjenek ki onnan, ahová bevitték és mondják, hogy "Minden rendben, bemehet." Én pedig berohanok. Megcsókolom. És megígérem neki, hogy többet nem engedem el. Ez minden kérésem. Csak legyen jól! Folyamatosan fohászkodom már legalább húsz perce. Hat ez egyáltalán? Mondja valaki, hogy igen! A kételyeim azon nyomban eloszlottak, amikor kijött egy orvos. Végre! Mi tartott ennyi ideig???
-Jó napot! Az én nevem Dr. Andrews. Önök Richard Tozier hozzátartozói?

-Igen mi vagyunk!-válaszolom nem törődve semmivel.-Minden rendben van vele? Ugye nincsen semmi baja??

-Nem, nincsen.-Oh hála az égnek!-Viszont valakinek itt kell maradnia éjszakára. Ki lenne az?

-Én!-tettem fel a kezemet, és mentem be a kórterembe Richie-hez. Az ágyon feküdt és édesen aludt. Megfogtam a széket, odahúztam mellé. Megfogtam a kezét és csak néztem őt. Nem tudtam betelni a kinézetével...

-Ne hagyj el kérlek...-motyogta félálomban, mire a szívem hevesebben vert.

-Soha nem tudnálak...-könnyeztem be mosolyogva... Szererlek