The secret writer |Reddie fanfiction| ~ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ~

39.

Eddie
Elment. Richie elment. Kész, vége ennyi... Már úton van New Yorkba, egy javítóintézetbe, ahol semmi keresnivalója! Már most nagyon hiányzik, holott még oda sem ért. A szívem, amit a fiú töltött meg élettel most kong az ürességtől. Ő hozott nevetést a napjaimba a poénjaival. És csodálatot az éneklésével... De most... Nincs itt... Nem akarom, hogy bántódása essen azon a helyen! Valaki nyugtasson meg, hogy nem lesz az ég világon semmi baja! Nem tudom mi vár ott rá, de nem hiszem, hogy svédasztalos reggeli meg nyugágyak... A hiánya szépen, lassan fel fog emészteni! Ugyan ő azt mondta nem érdemel könnyeket, de ameddig anyám kocsijában ültem egyre jobban záporozni kezdtek a sós könnycseppek. És a sors irónijával, azon nyomban szakadni kezdett az eső... Vajon ahol Richie jár ott is esik? Igen, ez kétségkívül a legsürgetőbb kérdésem... Mikor telik el a három hónap? Az egy negyed év! Ezt nem hiszen el...  Ha vissza tudnám pörgetni az időt, én megtenném! Érezni akarom csak még egyszer az ajkát az enyémen... Legyünk újra együtt, ketten a világ ellen! Szorítson megint úgy, mintha az élete múlna rajta! Amikor mellettem van, képes vagyok szembenézni a viharral. Sőt! Olyankor én leszek a vihar. De most elment... Nem vagyok többé erős, nincs kire támaszkodnom... Annyira üres vagyok, hogy még írni is képtelen lettem... Elment Richie. És vele az összes ihletem is. Amik viszont visszatértek? Az önbizalomhiányom, a szorongásom, és a démonjaim, melyek folyton folyvást rémképeket dobálnak elém. Gyenge vagyok, mert engedek e apró kis szörnyetegeknek. Ezek a démonok szinte velem együtt jöttek létre. A kamaszkorom elején alakultak ki végleg. Azóta pedig képtelen vagyok leszámolni velük. Itt fekszem a szobám padlóján és teljesen összetörtem. Egyedül vagyok... Teljesen. Harcolnék, de amúgy minek? Úgy is elvesztem... Így, hát feladom... Ennyi. Az élet. Igazán nem nagy szám... Végül is ki lennék én, hogy ezt megmondhassam? Csak egy ember a sok közül. Egy srác, aki világ életében az írásba menekült saját maga elől. Nem érzem magamat elég jónak ehhez a világhoz. Fokozatosan gyengülök... Bele sem merek gondolni hol lennék ha nincs nekem Ő... Ezen gondolatok közepette egy fájdalmas sóhaj hagyja el a szám. Hirtelen az ötlettől vezérelve felpattanok, magamra húzom a cipőm, és kilépek a teraszra. De nem állok meg itt. Lemászok az utcára. Az eső még mindig zuhog, de nem érdekel. Csak futok és rohanok, egészen úgy, mintha lenne célom is a lépteimmel. Pedig nincs! Fogalmam sincsen merre megyek. A lábam visz. Újra szabadnak érzem magamat! Még akkor is, ha az élet súlya alatt hamarosan összeroskadok... De most. Élvezem a pillanatot. Úgy, ahogyan Richie Tozier tenné...  

Na hi! Ne kövezzetek meg a lapos részért, de nincs semmi érdekes most ami megihletne... Viszont kész a rész! Nem értem mit szerettek ezen a szaron... Mindegy... ha tetszett vote+komment, Virág voltam, peace!