The secret writer |Reddie fanfiction| ~ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ~

28.

Richie
Ő volt az. Tőle jött az üzenet. Már éppen nyitottam volna meg, amikor is apám berontott a szobámba. Nem kopogott... Szó szerint betört. Apám egy faszfej. Sosem szeretett minket. Anyámmal csak azért vannak együtt, hogy basszanak. Tudom, hogy mennyi abortusz volt az elmúlt 16 évben. A kurva életbe is, mert felelőtlenek. Elérték, hogy undorodjak tőlük. Gusztustalanok, és rohadtul visszataszítóak. Itt áll a szobámban halál nyugodtan, majd egy másodperc alatt ökölbe szorul a keze. Basszameg! Ne... Megint meg fog verni... Tudom jól... Eds-nek ezt nem mertem elmondani. Még aggódna értem. Pedig értem már rég nem érdemes aggódni, e kibaszott világon. Ahogyan mondta "Vagyok és létezem". Egy ideig állunk egymással szemben farkasszemet nézve. Kussban vagyok, ami jót sosem jelent. Ilyenkor fosok... De most erősnek kell lennem. Megtanultam a hosszú évek alatt, hogy ha látja, hogy fáj tovább kínoz.
-Késtél.-ennyit mondott. Tudja... egy szó, amelybe az egész testem beleremeg. De ez nem ugyanolyan, amit Eddie szavai, közelsége okoz. Sőt. Épp ellenkezőleg. Ez megöl. Belülről.

-E-Ez n-nem i-igaz!-Tozier bazdmeg! Most rontottál el mindent! Nem kellene minden egyes faszom esetben pofázni!!! Tuti meghalok most! Vagy jobb esetben csak eltörik a karom... Pontosabban eltöri...

-Oh igazán?-nevet fel gonoszan és meglendíti az öklét. A hatalmas pofám találja el, a szemem alatt...-Ennyi elég volt?-nem mozdulok meg. Nem merek. Futni képtelen vagyok, mert a retkes lábam földbegyökerezett. A sírás csak olaj a tűzre...-Most miért nem beszélsz, fiam?

-Ne hívj így!-te ekkora idióta vagy? Egyszer az életben kellene csendben lenned, de te akkora fasz vagy, hogy erre sem vagy képes! Nem érdemled meg a zenét, a levegőt, az életet, Eddie-t meg végképp nem!

-Micsoda?-háborodott fel... Az sose jó... Ágyékon rúgott, majd miután összerogytam a fájdalomtól vert ahol ért. Éreztem ahogyan egyre több és több geci zúzódás ért, amik rohadtul fájtak. Mikor már nem maradt épp pont a testemen, így szólt.-Sohasem leszel megnevelve. Fiam. És halkítsd lejjebb azt a szart!-mutatott a magnómra, majd bebaszta maga után az ajtóm. Összekuporodtam és csak sírtam. Nem tudtam eldönteni az fáj jobban, hogy egy ekkora pöcs az apám, vagy maga a tudat, hogy egyszer ő fog megölni. Akár verbálisan, vagy a két kurva kezével... Mikor újra funkcionálni kezdett a lábam a mobilomhoz mentem, hogy megnézzem mit írt, mert eddig nem tudtam. Az üzenetben ennyi állt: "Hazaértél, Mocskosszájú?". Rögtön mosolyra fakadtam, de rögtön le is hervadt az arcomról, hisz a szám felrepedt. Ezt onnan tudtam meg, hogy úgy fájt, mint a kurvaélet... Most erre mit írjak? Nem kérdezte, hogy vagyok, csak hogy hazaértem-e. Nem igazán volt kedvem beszélgetni, mert tuti elköpném mi történt velem... Így hát egy diplomatikus igen mellett döntöttem. Ami igazából egy igeb lett, mert minek is kellene írni tudnom... De nem adta fel. Tudta, hogy valami baj van, azzal az indokkal, hogy én még "az igent, is tudom hosszabban mondani!" Úgy ismert, mint a tenyerét. Legszívesebben beledőltem volna a vékonyka, de annál aranyosabb karjaiba és addig bőgnék -mint egy pisis-, ameddig ki nem száradnának a kicseszett könnycsatornáim. Ő pedig letörölné a könnyeimet, ahogyan akkor tette. És talán utána több is történne... Nem, Richie! Felejtsd már el ezt az egész faszságot. Nem szeret, nem fog! Törődj bele, emészd meg! "Ennyi az élet. Csalódások és megtörések végtelen halmaza..." ahogy a titokzatos író írta... "Tudunk találkozni?" Írtam. Szinte nem is magamtól cselekedtem... Valami vitt előre... Ösztönből, vagy szívből? Már magam sem tudom...

Sziasztok szípsígeim. Régen volt rész, én is tudom, de egy kicsit hosszabb (560 szó) résszel kárpótollak titeket. Miért van az összes könyvemben minimum egy szadista apa? Xd Ha a faszim már most utáljátok, akkor várjátok ki a végét... De majd meg lehet kövezni! Mindegy sok voltam, megyek. Ha tetszett vote+komment a kövi részig puszika!