Meglepetés-Shawn Mendes ff { +18} (✔️)

2./ 18.

· · • • •Május• • • · ·

Luna:
Azt hiszem, hogy nem meglepő, ha azt mondom, hogy májusban már az idegösszeomlás szélén voltam. A meló természetesen nem állt meg, a tanulás ezerrel ment és Shawnt sem láttam már harmadik hónapja élőben és a FaceTime, a messenger és a hívás nem volt elég a számomra. Persze azt hiszem, hogy azt sem kell említenem, hogy a Calvin Klein fotózás jó nagy port kavart, de hogy őszinte legyek, már a fülem botját sem mozdítottam, amikor újabb pletykák kéltek szárnyra. Na meg, nagyon élveztem a fotózást aznap a rosszullétemet leszámítva. A kinézetem pedig tökéletesen leírta a lelki és idegi állapotomat is. Az ajkaim sebesek voltak annyit rágtam őket; a körmeim lereszeltem, mivel folyamatosan kapargáltam velük a bőrt az ujjaimon; a bőröm fakóbb volt a megszokottnál a kialvatlanságtól és ahányszor csak valaki megemlítette az érettségit, vagy a tovább tanulást, akaratlanul is elsírtam magam.
Akkor is épp a számat rágtam péntek délben a szobámban, az egyik tétel fölött görnyedve, amikor egyszercsak kopogtak az ajtómon.
-Készülj, mert megyünk-hallottam meg Sophie hangját, mire felkaptam a fejem.
Calebbel ott álltak az ajtómban, sejtelmesen vigyorogva és engem néztek. Annyira jól néztek ki egymás mellett. Teljesen kivirultak. Akaratom ellenére is féltékeny lettem rájuk. Egy részt, mert együtt lehettek, más részt, amiért ennyire jól néztek ki. Én kábé zombinak éreztem magam, pedig nem is volt suli aznap.
-Hogy tessék?-Pislogtam nagyokat értetlenül az ujjaim tördelve.
-Jól hallottad, Kislány, megyünk-vigyorodott el jobban Caleb az ajtófélfának dőlve, s átkarolta Sophie derekát, majd közelebb húzta magához.
-Mégis hova?
-Az meglepetés-táncolt be a szobámba a legjobb barátnőm vidáman.-De majd meglátod. Tetszeni fog, ne aggódj.
-Nem tudom, hogy emlékeztek-e, de hétfőn kezdődnek az érettségik-ugrott görcsbe a gyomrom, s a torkomban hatalmas gombóc nőtt.
Utáltam, hogy ezt váltja ki belőlem a tanulás és az iskola. Régen is görcsöltem valamennyire. Volt, hogy szorongtam, de az, hogy a sírás kerülgetett egy vizsga miatt, az nem igazán volt jellemző.
-Igen, emlékszünk-bólintott határozottan Sophie, s a szemében még mindig huncutság csillogott.-Ez az egyik fő oka is, amiért most kiruccanunk.
-És, ha nemet mondok?-Szaladtak fel a szemöldökeim a homlokomon.
-Akkor Caleb a vállára kap és elrabolunk-vágta rá, mintha ez lenne a legnormálisabb dolog a világon.-Nem maradsz itthon.
-Szóval elrabolnátok?
-Simán-nevetett fel Caleb jó kedvűen.-Szükéged van rá.
Csak tudni szerettem volna, hogy mégis honnan származott ez a kimagasló jó kedvük, amikor pár nappal később gyakorlatilag a jövőnk dőlt el azon a rohadt érettségin.
-Nos, őszintén nem tudom, hogy ezt kedvesnek, vagy ijesztőnek találjam-e a részetekről, de sajnos pontosan tudjátok, hogy a szüleim nem engednek csakúgy el. Apa tuti, hogy nem fog, ha közlöm vele, hogy gőzöm sincs, hogy hova akartok vinni és...
-Együtt találtuk ki-szakított félbe apa, ahogy Caleb mellé lépett, anyával és a testvéreimmel együtt.
-Javadra válik majd-biccentett anya mosolyogva, nekem pedig leesett az állam.
A családom összefogott ellenem a barátaimmal.
-De tanulnom kell-érveltem újra azzal, ami elsőnek az eszembe jutott, de Sophie megforgatta a szemét.
-Az utóbbi hetekben, sőt, hónapokban hajnalok hajnalán is tanultál, minden nap a meló és az edzés mellett. Ha álmodból felkeltenénk, akkor is tudnád a hülye válaszokat, bármilyen kérdést tennénk eléd és szerintem még álmodban is a rohadt tételeket motyogod. Épp eleget tanultál. Nem ebben a három napban fogod még megváltani a világot.
-De ez nem volt betervezve-próbálkoztam ismét, de persze ez sem volt elég nyomós érv.
-Nem árt neked a spontaneitás-fogta meg a kezem a két testvérem és felhúzott az ágyról.-Nem tervezhetsz meg mindig, mindent előre-mosolyodott el Evie is huncutul.
Na persze, ő könnyen beszélt. Evie mindig is az a típus volt, aki hirtelen vett a fejébe dolgokat és azonnal meg is csinálta. Unatkozott itthon, akkor rávette anyát, hogy menjenek el vásárolgatni. Nem volt kedve itthon ülni, akkor átugrott Aalhoz, miután meggyőzte erről anyáékat. Ott volt a Mendes családnál és márcsak a hívás jött, hogy ott alszik, szóval aznap nem jön haza. Szerintem szinte soha, semmit nem szervezett meg előre. Mindig is a mának élt, kicsi kora óta. Teljes ellentétben velem, aki mindig, mindent megszervezett. Kezdve attól, hogy mikor fog tanulni a hétvégén, egészen addig, hogy mikor megy el valahova a barátaival és mindig igyekeztem betartani ezeket. Ha nem jött össze, akkor pedig általában bosszankodtam. Nagyon... Nem volt véletlen, hogy anno, amikor Shawn az életembe került és bekavart az ének órán az évvégi koncerttel, teljesen kibuktam rá és olyan ideges voltam. Nem szerettem, ha nem a terveim szerint alakultak a dolgok. Főleg nem, ha valaki más kavart be úgy, hogy borította a terveimet.
-De a testőröm nélkül nem mehetek kábé sehova és őt nem rángathatjuk ki random pénteken, hogy jöjjön velünk valahova, amiről magam sem tudom, hogy hol van-dobtam be az utolsó kártyám, de nyilván ezzel sem értem semmit.
Abban a pillanatban, ahogy kimondtam a nevét, Dean vigyorogva lépett az ajtómhoz, a mellkasa előtt összefont karokkal és azt mondta:
-Itt vagyok Kislány, ne aggódj, csak beraktam a bőröndöd a csomagtartóba.
-A...a bőröndöm-pislogtam nagyokat, s aznap másodjára esett le az állam úgy, hogy a padlón koppant.-Dehát én nem pakoltam be.
-De én igen-jelentkezett büszkén a húgom, mire rákaptam a tekintetem.
-Mégis mikor? Végig itt ültem a szobámban.
-Tudod, igazán jól ki tudod zárni a külvilágot, amikor belemerülsz valamibe-bökött meg a könyökével mosolyogva és kacsintott egyet.-Egy órával ezelőtt összeszedtem azokat a cuccaidat, amik kellhetnek. Még beszélni is próbáltam veled, hogy teszteljelek, de annyira el voltál foglalva a második világháború eseményeivel, hogy egyáltalán nem válaszoltál-vont vállat, majd becsukta az ágyamon pihenő füzetemet.-Szóval nyomás. A bőröndöd a kocsiban, ebbe pedig beletettem mindent, ami kellhet a repülőn-szökdelt el a kis hátizsákomért, majd a kezembe nyomta.-Jó utat-integetett lelkesen, de én még mindig köpni, nyelni sem tudtam.
-A...a repülőn?-Kapkodtam a tekintetem a szeretteim között zavarodottan.-Mégis hány napra megyünk? Mikor érünk vissza?
-Vasárnap délutánra visszaérünk, ne aggódj-kapaszkodott a karomba Sophie, s elkezdett kifelé vezetni.-Bízz bennünk.
-Anya-pillantottam rá segélykérőn, de ő csak finoman megsimogatta a vállam.
-Jó utat, Kincsem. Hidd el, hogy jót fog tenni.
-Evie, tettél oda füzetet, amiből tanulhatok?-Pillantottam hátra a vállam fölött a húgomra.
Na jó, talán igazuk volt a barátaimnak és a szeretteimnek. Túlzásba vittem a tanulást és az egészségemet veszélyeztettem már vele.
-Ezt inkább meg sem hallottam-forgatta meg a szemét.-Csak olyan füzet van ott, amibe dalt írhatsz és leírhatod, hogy milyen volt. Semmi tanulás. Deannek megadtam az engedélyt, hogy letiltsa az összes keresőt a telódról, ha onnan akarnál magolni.
-Ugye tudjátok, hogy nem fair összefogni egy ellen ennyien?-Kérdeztem, amikor már a kocsiba segítettek be a többiek.
-Meglátjuk, hogy ugyanezt mondod-e, amikor odaérünk-forgatta meg a szemét Sophie, miközben beült az anyósülésre.
Caleb vezetett, Dean pedig mellém ült, s amint a családom elköszönt tőlem és a többiektől, már indultunk is a reptérre.
-Mostmár elmondjátok, hogy hova megyünk?-Kérdeztem az ablakon kifelé nézve, az ujjaimat tördelve.
-Kizárt-vágták rá egyszerre, nekem pedig elhagyta a számat egy elkeseredett sóhaj.
-Legalább találgathatok?-Biggyesztettem le az alsó ajkam rájuk pillantva.
-Csak akkor, ha abbahagyod ezt-tette a doboló lábamra a kezét Dean, s a kezeimet is lefogta, hogy ne tegyek több kárt magamban.
-Jó-hagytam abba újabb sóhajt hallatva.-De kapok valamilyen segítséget? Vagy támpontot?
-Az a segítség, hogy tudod, hogy repülővel megyünk-bólintott határozottan Sophie, egy kimerült nyöszörgést kiváltva belőlem.
-Oké-haraptam az alsó ajkamba, ahogy gondolkoztam.-Szóval azt akarjátok, hogy kikapcsoljak-agyaltam hangosan.-Las Vegas-ba megyünk?-Ugrott be elsőnek a ballépések városa.
Ha hülyeséget akart csinálni az ember, akkor az biztos, hogy Vegas-ba ment. Részegen házasságot kötni egy vadidegennel; eljátszani az összes pénzed szerencsejátékban; leinni magad és a maradék pénzt sztripper fiúk tangájába nyomkodni; vagy csak szimplán addig inni, amíg a világodról nem tudsz és másnap egy ismeretlen alak mellett ébredni másnaposan.
Ugyan ez volt az első tippem, azért reménykedtem, hogy alaposan mellélövök majd vele.
-Nem nyert-rázta meg a fejét Caleb megnyugtatva ezzel, de azért hozzátette:-Bár nem rossz ötlet. Legközelebb mehetnénk oda.
-Be se engednek ott sehova, amíg nem töltitek be a huszenegyet-szólalt meg mosolyogva Dean, mire Caleb megforgatta a szemét.
-Hanyadik századból jöttél? A kamu személyi nem játszik?
-Szerintem ezt majd megbeszéljük, te illegális bűnöző-simogatta meg a fiú combját Sophie mosolyogva, majd rám pillantott.-Még egy tipp?
-Magyarország?-Biccentettem oldalra a fejem, ugyanis az volt még, ami eszembe jutott, tekintve, hogy elvileg engem akartak kikapcsolni vele és az az ország nagyon a szívemhez nőtt, amikor ott voltunk.
-Nem nyert-ingatta meg a fejét Sophie, majd az ablaknak dőlt.
Az ajkaimat összepréselve kezdtem el gondolkozni, hogy mit találhattak ki a barátaim, de nem nagyon ugrott be semmi, tekintve, hogy azt sem tudtam, hogy hány órás út lesz.
-Ausztrália? Luke-ékhoz megyünk?-Csaptam a hasamra random.
-A-aa-kaptam újabb negatív választ, én pedig elengedtem a dolgot.
-Akkor feladom-borultam az ajtómra, nekik pedig mosolyt csaltam az ajkaikra.
-Akkor marad a meglepetés-tapsikolt Sophie, mint egy kislány, amivel kicsit az én szorongásomat is oldotta és jobb kedvre derített.
Ugyan nem szerettem a meglepetéseket, de az tény, hogy én is izgatott lettem. Nagyon kíváncsi voltam, hogy hova lyukadunk ki a hétvégére.