Meglepetés-Shawn Mendes ff { +18} (✔️)

25.

Shawn:
Kimondta. A szemembe. Azt mondta szeret és lesz a barátnőm. Ezekután és a közös délután után olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett volna fogatni velem. Edzésen szinte most teljesítettem az egyik legjobban, hogy még Charile is megjegyezte a dolgot. Boldogan estem a kanapéra mikor végre haza értem és csak a plafont bámulva éltem újra a történteket.
Már besötétedett, amikor megcsörrent a telefonom és Sophie neve jelent meg a képernyőn.
-Szia Soph. Mi a helyzet, nem Calebbel vagy?-Szóltam bele boldogan.
-Azonnal gyere a kórházba.-Csendült fel Caleb hangja, s minden boldogságom tovaszállt.
A hangja olyan volt, mint mikor a szülei hunytak el és nem akart sírni, de a sírás így is fojtogatta.
-Mi a baj?-Kérdeztem komolyan, rettegve a választól.
-Lunat épp most műtik. Motorbalesete volt.-Hallatszott, hogy nehezen ejti ki a szavakat és próbálja tartani magát.
A szavai hidegzuhanyként értek. Az idő lelassult, majd megállt. A torkom kiszáradt, a pulzusom az egekbe ugrott, a szoba forogni kezdett, miközben az oxigén vészesen fogyott, s ezellen én próbáltam küzdeni a levegő kapkodásával. Végre egymáséi lehettünk, erre a sors elválasztott minket.
Lehet nem egymásnak teremtett titeket az ég.-Nevetett a kisördög a fülemben.
Nem! Küzdeni fogok érte és nem engedem el!-Tomboltam magamban.
-Shawn!-Kiabált a telefonba Caleb, s addig fel sem tűnt, hogy már öt perce hallgatok.
-Máris ott vagyok.-Mondtam végül kiszáradt torokkal, rekedt hanggal, majd kinyomtam a telefont.

-Hol van?-Rohantam oda Luna családjához és barátainkhoz a kórházban.
-Még műtik.-Szorította kezeit ökölbe Jacob.
Idegesen a falra csaptam és próbáltam visszanyelni a könnyeim. Abban a helyzetben nem sírhattam. Épp elég volt látni, hogy Sophie Caleb karjaiban zokog, Mrs. Blake pedig Mr. Blake ölelésében, miközben Evie-t szorongatják, aki szintén sír. Elena és Jessi egymás mellett ülve sírtak, de Jessi hullajtotta a legjobban könnyeit mind közül.
-Az én hibám.-Meredt remegő kezeire.-Ha nem írok neki, hogy nem vagyok jól, nem indul el.
-Mi történt?-Guggoltam le elé, s rátettem kezem az övéire.
-Írtam....írtam Lunanak, hogy nem vagyok jól. Hogy nem vagyok biztos magamban.-Próbált normálisan beszélni, de a sírástól remegett a hangja.-Mi....mire ő el...elindult hoz...hozzánk.-Szipogott, s levegőt kapkodott a sírás közben.-Az....aztán már csak....csak a hívás ér...érkezett, hogy kór....kórházba szállították.
Nem tudtam rá haragudni, hiába mondta, hogy az ő hibája. Nem tehetett róla. Semmi köze nem volt hozzá. Magamhoz húztam és szorosan átöleltem, ám így magamban is megtörtem valamit, s a könnyeim folyni kezdtek. Ezután egy kicsivel Niallék és a családom is megérkeztek, így Harry Jessit kezdte nyugtatgatni, Louis pedig Elenat, de én....én teljesen egyedül éreztem magam. Hiába volt mellettem annyi barátom és a családom, ő nem volt ott. Nem volt mellettem. Elhagyott miután megkaptam.
Egy idegtépő óra volt, mire odajött hozzánk egy orvos:
-Mr. és Mrs. Blake?-Nézett Luna szüleire, akik csak bólintottak.-Luna a műtét alatt egyszer összeomlott a vérveszteség miatt, újra kellett éleszteni, de most stabil az állapota. Egy nagyobb faág belefúródott az oldalába, de szerencsére nem roncsolta a belső szerveket, így túl van az életveszélyen. Továbbá két bordája megrepedt és egy zúzódott. A fejét megvédte a sisak, de nem tudjuk mikor ébred fel, azonban bemehetnek hozzá.
-Köszönjük.-Suttogta erőtlenül Mr. Blake, mire az orvos csak biccentett, majd elment.
Mindenki bement, de nekem erőt kellett vennem magamon. Rettegtem, hogy elveszítem. Úgy rettegtem, mint még soha.
Nagy levegőt vettem, majd beléptem a szobába. Ott feküdt az ágyon, s mint mindig, most is gyönyörű volt. Úgy feküdt ott, mintha csak aludna. Mintha mindjárt felpattanna és újra elmosolyodna, azt mondaná, hogy ez csak egy rossz vicc volt, majd kinevetne minket, hogy ilyen képet vágunk. De nem moccant. Gépekre volt kötve és bár a szíve egyenletes volt, ő nem mozdult.

-Kaphatok vele egy kis időt....kettesben?-Néztem fel kisírt szemeimmel a többiekre, egy órával később.
Hangom erőtlen volt, tisztán hallatszott rajta, hogy sírtam. A testemet nehézkesnek éreztem, az érzékszerveim tompának. Úgy éreztem ennél rosszabb nem lehet. S mintha az időjárás tükrözte volna a hangulatom. Mintha Luna ellopta volna a Napot és a Holdat az égről, minden besötétedett, de nem az éjszaka miatt. A Hold nem világított, a csillagok sem ragyogtak, az ég beborult és bár ez Los Angelesben ritka volt, de hatalmas villámok csaptak le, egetverő mennydörgéssel, fákat meghajlító széllel és olyan esőzéssel, mintha dézsából öntötték volna.
-Persze.-Nyögte ki nehezen Jacob, majd a többiekkel az oldalán távozott.
Még percekig néztem Luna gyönyörű arcát, majd kezem az övére tettem. Hideg volt, mint mindig és aprócska keze eltűnt az enyémben. A szívgép jelzett, hogy a szíve ugrott egyet, de ő továbbra sem mozdult.
-Nem tudom hallasz-e, vagy sem.-Kezdtem remegő hanggal, ismét a sírás határán.-De tudom, hogy nem adod fel, mert erős vagy. Rohadt erős és ezt is túléled. Túl kell, mert nem teszed ezt Sophie-val, hogy ugyanazon a napon veszítse el a két legjobb barátnőjét egy év eltéréssel.-Folyni kezdtek a könnyeim, hangom pedig vékonnyá vált.-Nem teszed ezt a szüleiddel és a testvéreiddel sem. Valamint a barátaiddal. És lehet, hogy önző vagyok, de Luna, ne csináld ezt velem sem. Szeretlek. Szeretlek, mindennél jobban. Olyan dolgokat és érzéseket adtál nekem, mint még soha senki és nem akarlak elveszíteni. Én nem haragszom, ha mégis el akarsz menni, csupán arra kérlek, hogy küzdj, amíg van erőd, s amíg akarsz.-Hajtottam fejem összefont kezünkre zokogva.-Én itt vagyok. Itt leszek. Tudom, hogy azt mondtad ne mondjak ilyet, de mindig itt leszek.
Egy pillanatra még ránéztem, s mintha kifolyt volna egy könnycsepp a szeméből, bár ezt lehet csak képzeltem, ugyanakkor nem hagytam magára és ott, a kezét szorongatva nyomott el az álom.