Fagyos Páros

Ryan Mccold szemszöge

Hazudott.

Megint hazudott és én ez alkalommal is hittem neki.

Az apámnak, akibe akkor is bíztam mikor elhagyott minket és új életet kezdet. Engem és anyát.

Azt mondta tartani fogjuk a kapcsolatot, ennek ellenére csak akkor keresett fel mikor a gyerektartásról beszélt anyával. Minden egyes alkalommal mikor megláttam anyával az ebédlő asztalnál ülni, amikor haza jöttem az iskolából elhívtam a következő meccsemre.

Erre többnyire ugyan az volt a válasz:

„Persze kölyök!”

„Ott leszek!”

„Ezt tényleg nem hagyom ki!”

Nyilván mind hazugság volt, de a mostanira ő kérdezett rá. Csodálkoztam is, de persze gyermeki reménnyel meséltem el neki az egészet.

A lelátón semmi jele nem volt, a játék előtti percekben vagyunk, még se láttom sehol. Gondolhattam volna!

-Mccold! -üvölt rám Martin edző, ezzel kiszakítva gyerekkori traumáim közül.

-Nyomás melegíteni! -szid le töketlenkedésem miatt.
-Azonnal uram! -válaszlom, majd rákoncentrálok arra, ami talán visz is valamerre. A meccs előkészületeire.

Bár testem ott volt a jegen gondolataim messze kisgyerek törékeny alkatába volt, akinek apja mutatta ezt a téli sportot, mert semmi mással nem érezte magát komfortosan. Jaj, mennyi baj volt veled!

-Le a jégről! -intett a karbantartó.
Mind oda síklottunk a kispadokhoz, majd kiléptünk a csúszós felületről és edzőnk köré gyűltünk.
-Srácok, ez lesz a szezon nyitó meccs, ez fogja eldönteni a hírnevünk! -helyezi ránk a felelősség terhét.

-Meg kell nyernünk! -tagolja elszántsággal át itatott szavait.

-Simon te kezdesz a kapuban! -néz rá a mellettem terpeszkedő fiúra.

-Értettem uram! -bólint elszántan és érzelmét nem mutatja ki, de látjuk, hogy kissé o is izgul, hiába leplezi.

-Mccold te kezdesz középcsatárban! – intézi felém szavait, majd folytatja csapatomnak kezdő pozícióját.

Az agyam tele van minden hülyeséggel és fura elvetemült ötlettel, ami nem épp a legszerencsésebb. Ki kell ürítenem az elmém, ha rendesen akarok dolgozni. Már pedig úgy akarok, mivel ez esély lehet, hogy bejutsak a nemzetközi csapatba, nem fogom elhalasztani.
Nem, apám miatt nem.

Adrenalin.

Ezzel a szóval tudnám leírni a meccseket; ahogy a pályára lépek és érzem amikor a testem összes porcikáját feltölti az adrenalin, leírhatatlan érzés.

A sok gondolat kiürült a fejemből és csak a rutinos mozdulatokra fokuszáltam, mint egy kibaszott bungee jumping; csak élvezed az adrenalint, szabályokkal.

A pályára duruzsoló narrátor, csak még inkább fokozza magabiztosságamat. A saját jegemen nem fogok veszíteni ez is biztos.

„Az ellenfél át tört a mi térfelünkre, de Mccold hihetetlen gyors mozdulatokkal megszerezte a korongot. Azta mindenit olyan gyors volt láttátok alig bírtam követni!
Hihetetlen a huszonhármas játékosunk ma csúcs formában van!„

Minden egyes szava igaz, csúcsformába hozott a düh, amit apámmal szembe érzek.
Könnyedén átvezettem a két pancser között a korongot, majd egy jól irányzott ütés és… GÓÓL!

A tömeg egyszere pattant fel és torkaszakadtából éljenezett, de ami igazán érdekelt az a hátveregetés és az ölelés, amit a társaimtól kaptam. Ők tudják mennyi munkám van csupán emögött az egy gól mögött is naponta két edzés, hajnalba kelés és egy csomó elmulasztott program az edzésekért.

Az egom kezdett vissza kúszni a helyére és azt éreztem lehetetlen megállítani, gólt gólra halmoztam, mint valami kibaszott kézilabda meccsen olyan tempóba lőttem őket.

Egészen szünetig, úgy jöttem le, mint egy buldózer, igazán magaménak éreztem a győzelmet.

-Remek nagyon jó! -tapsolt egyet az edző, majd átnyújtotta kulacsainkat.

-Mccold! -hívott magához dühös arckijezessésel.
Ajaj! Nem sok jót sejtek, bár nem értem miért a hátamon viszem a meccset, mindent a legjobban csinálok!

-Mccold! -ragadja meg a vállam.
-Igen uram? -görnyedek kicsit össze hisz magasabb vagyok nála egy jó tíz centivel.

-Milyen játék ez? -kérdi ordítva fülembe, a hátérben a fülrepesztő hangszóróból szóló zene miatt.
-Téli sport, uram!- bólintok mire megcsapja tarkóm lemondó fej rázással.
-Menthetetlen vagy fiam…- néz rám dühösen, amit őszintén nem értek.

-CSAPATJÁTÉK! Egy csapatjátékban vagy! -mondja meg a helyes választ.

-Tudom uram! -felem tisztelettudóan.

-Akkor úgy is játssz, nagyon szép az eredmény, amit elértél, de nem véletlen nem egyéni sport a hoki, szóval kezdj el méltóan játszani egy csapatkapitányi címre és szed rendbe magad! -veregeti meg a vállam és tovább áll a kapusunkhoz.

Nem értem, most tényleg nem értem mi a baja, éppen nyerek, ha kívánnának se kapnának jobb csk.-át ez tény.
Ezt a meccset akkor is nyerni fogom, ha belepusztulok!

Beléptünk a jégre és felálltunk a második  félidőre. A gondolataim ismét elkalandoztak. Az edző szavai csengettek a fülemben, olyan mintha a pótapám lenne, ő tanítót meg a tiszteletteli életmódra és szavai igen is fájtak.
Koncentrálj Mccold!

Holdenél a korong, sarokba szorult, segítened kell neki. Passz.

Nálam van a korong, basszus rajtam van két védő és egy támadó is. Esélyem sincs passzra végig kell vinnem.

Itt mintha lelassult volna az idő. Egyik pillanatban még a korongra fokuszáltam, a másikban pedig felkenőttem a plexisre, mint valami kibaszott rongybábu.

Roppanás. Tisztán hallottam a fülemben csengő roppanást, ami térdem irányából jött.

Az iszonyat éles fájdalomra felordítottam és tehetetlenül a jégre terültem. Annyira gyorsan történt minden, hogy fel se tudtam fogni. Az agyamat elöntötte a köd, nem tudtam gondolkodni, csak a kibaszott fájdalom pörgött újra és újra eszembe.

Leállították a meccset. Az első segéllyel futnak felém. Káon nézek le térdkalácsomra, ami legalább kilencven fokkal arrébb áll, mint kellene.

A látványtól szédülni kezdtem és rá szorítottam kezemmel, de kesztyűm akadályozott így dühösen lerángattam magamról és minden erőmmel próbáltam nem kiájulni.
Meg érkeztek a srácok, akik segítségemre siettek és
lassan…széthullik…minden…darabjaira.

Én pedig őszintén rettegtem.

Sziasztok elnézést kérek hogy ilyen későre húzódott ez az egész, de az iskolám kikeszit. Semmi időm még hétvégén se így le se tudok részt írni. Ingerült vagyok és kapkodok minden felé ami bár tudom nem profi dolog, de lehetetlen így számomra az írás. Nem vagyok jól, nagyon rég nem voltam ilyen mély ponton, úgy érzem megfulladok és szinte minden elszürkült körülöttem, próbálok ki evickélni, de nem érzem úgy hogy ez egy rövid folyamat lesz, emiatt sajnálom ha nem lett minőségi rész és ez is későn, de igyekszem a következővel.🥺😘 Köszönöm ha elolvastad 🤍 remélem élvezhető volt 🤍💙 legyen szép heted!