Fagyos Páros

Anne Carter szemszöge

Az edző ma különösen gyűlöl vagy nekem fogalmam sincs de félő, hogy a lábam lassan világgá megy a többi testrészem nélkül.

-Ahh rendesen hányingerem van ettől a sok fordulástól! -ráztam meg fejem miközben Elizabeth-tel váltottam néhány szót.
-Ne is mond megint élhetek egy hétig protein shake-n és jégkockán! -fintorodik el.
-Az anorexiám ezt likeolja! -parodizálja ki betegségét, amelyből bár mindig viccet gyárt a legnagyobb ellensége, ami alá az anyja rendesen adja a lovat.

-Lógj át hozzám néha, sutyiba eszünk egy hizlaló pizzát! -ajánlom fel mire felhorkanva mosolyodik el.
-Ezt kéne tennem? -fújta ki bent tartott levegőjét.
-Csak egy ajánlat! -rántom meg a vállam.
-Dohányzol még? -fordul felém visszatartót mosollyal.
-Már letettem! -ráztam meg nemlegesen fejem.
-De tudok szerezni, ha gondolod! - utaltam a húgom tartalékaira.
-Akkor ne lepődj meg ha az egyik este beállítok és követelek egy kiadós zsíros és kalóriában dús pizza szelet...felét-fintorodott el. -és egy szál cigit! -tette hozzá amire hangosan felnevettem.

-Mindenképp! -helyeseltem és felvillanó telefonomra lestem, nem volt semmi extra valami email jött viszont így a mellettem álló Elizabeth tökéletesen felmérte a háttérképem, ahol Ryannel közösen vagyunk a verseny után.

-Nagyon tetszik a háttered! -jegyezte meg, mire hirtelen mozdulattal kinyomtam majd zsebembe mélyesztettem.
-Ja köszi én vagyok...a macskámmal! -próbáltam valami harmat gyenge hazugsággal előállni.
-Hmm szép macsek, mi a neve? Ryan! -lökte meg egy kicsit a vállam, mire megadóan sóhajtottam.
-Tartsd kérlek titokban! - néztem fel rá kérlő pillantással.
-Ahogy eddig! -erősitette meg, hogy ő bizony tud titkot tartani.

-Elizabeth! -kiabálja ki autójából édesanyja nevét.
-Már sofőröd is van? -kuncogtam fel.
-Személyi Manager! -száll be hülyülésembe.
-Szia! -köszön el majd az egyre hangosodó anyja felé fut.

Nem tudom melyik a jobb az én anyjám, aki azt se tudja melyik egyetemre járok vagy az övé aki, azt is figyelemmel tartja, hogy mikor vesz levegőt.
Én is hasonlókép tettem beszállva a kis kocsimba körbe tekintettem.
-Hmm rá férne egy tisztitás! -fintorodok el, majd nagyot sóhajtva nyitom meg üzeneteim.

„Szia szépség! Na kinek nem kell már mankó, végre nem fogok melletted úgy kinézni, mint egy gyomorék!" -egocentrikus Mccold

„Amúgy se néztél ki úgy, te idióta, de örülök, hogy nem állítod többet az oldalamba azt vackot!"

Telefonom az anyós ülésre dobtam, majd feldagadt combjaimra néztem.
-Ne haragudjatok, ígérem lekezelek titeket és egy hatalmas nagy alvást tervezek, ha hazaérek! -kérek elnézést a szörnyű állapotban lévő fájó ízületektől.

Kikanyarodva a rádió bedobta az egyik új kedvenc számom, így felhangosítva dúdolni kezdtem. Talán furcsának hangzik, de észre se vettem, hogy eddig igazán semmi újat nem engedtem be. Ugyanazokat az elavult depressziós zenéimet, felváltotta az újonnan megszeretett latin válogatásom. Érdekesnek találtam, hogy ahhoz, hogy kibillenjek a depressziót okozó mókus kerékből, egy idiótát kellett megszeretnem.

Kicsit sérti az önbecsülésem, de kimondható, hogy Ryan húzott ki ebből az egészből, pedig csak szimplán megmelegítette nekem a kávét.

Az első közös utazásunk emlékére felkuncogtam. Idióta, és én, hogy szeretem ezt az idiótát!

A megengedett sebeséget egy kicsit túl lépve siettem haza, már igazán vágytam egy kis pihenésre és a tanulásom is elmaradt a mai nap során.
-Megjöttem! -rontottam be és már csizmámat le is dobtam, annyira kívántak lábujjaim a szabadságot. Cuccom levágva pillantottam meg a konyhában ügyködő húgom és egy hirtelen mozdulattal öleltem át hátulról.