Fagyos Páros

Ryan Mccold szemszöge

Mikor kisebb voltam, anya sokat vitt játszóterekre, különböző vidámparkokba, mindent megtett, hogy kitölthesse az időt, amikor anno apával kellett volna lennem.

Sose éreztem semmiből hiányt, anya mindent megadott nekem, még ha utána nem is ehetett az este folyamán ő a hősöm és sose felejtem el egy pillanatra se, azokat amiket értem tett.

Mégis mikor a csúszdán leszáguldó kis gyereket néztem és ahogy az apjuk elkapják őket, valami ürességet éreztem a mellkasomba. Tudtam, hogy nekem ilyen sose lesz, hogy engem sose fog megvédeni attól hogy elessek, én nem kellettem az apámnak.

Legalább is a kiskori énemet, nagyon nem kellett neki. Természetesen, hogy még fájdalmasabb legyen, a sulink évente megtartotta az apák napját, amire bár anya készségesen eljött, hogy meghallgassa a rémes énekhangomon, elnyekergett sablon dalt, de én még se tudtam, ugyanolyannak találni, mint mikor a mellettem álló osztálytársam szaladt oda megölelni az apját, majd megvenni a legkékebb fagyit amit árultak a közeli cukrászdában, olyan pasis színek számított ez anno az általános iskolában.

Mikor elkezdtem kamaszodni már nem is igazán jártam be erre az apák napjára, amiért anya egyeltalán nem hibáztatott, megértette mekkora szarság ez a nyakamba, így inkább csak aznapra készségesen írt nekem egy igazolást és megengedte, hogy egész nap a hülye internetes játékkal játszak, csokoládét és chipset zabálva. Imádtam ezt anyába, sose helyezett elém semmit, senki véleménye nem volt fontosabb nálam.

Ha ő megölelt, az tényleg egy olyan ölelés volt, ami a lelkem gyógyítására szolgált, a lelkemére amin átment egy úthenger és egy éles reszelő.

Viszont apám attól, hogy nem kedvelte az akkori énem, nagyon is fájt a foga a mostani, megedzett szupersztár fiára, akit felkért a legújabb reklámjának fotózásához és ezzel a cége arcának is. Annak a cégnek a kampányarcához, amiért lecserélt évekkel ezelőtt.

-Mégis hogy gondoltad ezt az egészet? -kérdem, de talán szavaim inkább köpésnek hangozhattak. Ide mert tolakodni az otthonomba, ahol anyám egyedül nevelt fel. Ide ahol kimondta, hogy nem akar engem.

-Fiam, gondolkodj észszerűen, ez üzlet lenne! -igazítja meg a hányingert keltő drága zakóját.

-Ne nevezz így mert esküszöm kiverem az összes műfogad! -felelem fenyegetően, bár lehet inkább morgásként hangozhatott, amire a vénember kicsit visszább hátrált.

Megfeszült vállamra, anya rátéve kis kezét, próbált visszafogni. Annak ellenére is, hogy tisztába van azzal, hogy képtelen lenne megállítani, ha felütné a fejét az újabb vörösköd.

Nem tudja megállítani, senki nem tudja...csak Anne, bár mai napig nem értem, hogy is képes rá, de ő az egyetlen aki tud hozzám beszélni még akkor is ha, fogalmam sincs a körülöttem lévő világról, az ő hangja akkor is kristálytiszta.

-Talán az állás és szponzor ajánlatát a csapat ügyvédjén keresztül kellene intéznie! -szólt diplomatikusan a mellettem ülő Xavier, ahogy gyanúsan méregeti az apámnak csúfolt szörnyeteget.

-Mindenképp fel fogom az ügyvéddel is és az edzővel is venni a kapcsolatot, azonban előbb feltétlenül megakartalak kérdezni erről Ryan! – fordul felém, de ahogy a nevemet kiejtette elkapott a hányinger. Az egész szituációtól, úgy éreztem, mindjárt kidobom a taccsót.

-És mégis mit vársz tőlem? Hogy farok csóválva fogadom el a nevetséges munkád, mint valami pincsi? Nem a véleményem miatt vagy itt, csupán reméled, hogy a mérhetetlen űr, amit bennem hagytál, nyomás intéz rám, hogy elfogadjam! -fedem fel az igazi indokját.