Fagyos Páros

Anne Carter szemszöge

-Szerintem nagyon is jó vagyok az érzelmek kifejezésében! -fintorodok el miközben, cuccainkat pakoljuk össze Mrs. Hamilton órája végén.

-Ugyan már Anne Carter, mikor voltál utoljára képes leírni valaki érzelmét? -vonja fel a szemöldökét.

-Chh ez minden napos, nagyon egyszerű szint!- válaszolom flegma ábrázattal.

-Igen?- vonja fel a szemöldökét.- Akkor...-siet mellém mankójával. -láttod azt a gyereket! -mutat a gólyának kinéző szemüveges fiúra, aki a lépcső melletti kukát rugdossa.- Mit érez? -támaszkodik meg az üvegkorláton.

-Gondolom mérges! -rántom meg a vállam, mindegy alapon, mármint nincs befolyásoló tényezőre rám, mit érdekel, hogy érzi magát.

-Szerencsétlen csávó sír, miből vezetted le, hogy dühös? -néz rám teljesen elcsodálkozva Ryan.
-Hát belerúgott a kukába!-tárom szét karom.

-Carter, sírva botlott bele és nem belerúgott! -fordul felém teljesen elképedve.

-Az majdnem ugyanaz!- rántom meg a vállam.

-Carter...-nyelt egy nagyobbat szerintem, hogy újra tudja gondolni mit is akar mondani.

-Mond csak mióta is próbálod kizárni az érzelmeid? -harapja be ajkait és úgy láttam tényleg érdekli nem viccelt.

-Nem tudom három éve! -rántom meg a vállam.
-Háá-árom éve...-dadogja ugyanazt, amit már én elmondtam.

-Körülbelül! -bólintottam. -Felesleges zavaró tényezők, mármint ne értsd félre, sajnos a sajátjaim nem tudom kizárni, pedig sokkal sikeresebb lennék! -forgatom meg a szemem.- de másokét felismerni felesleges, nincs a környezetembe olyan, akinek tudni akarnám, hogy érez! -rántom meg vállam.

-és a húgod? -kérdez rá.
-Nála, ha akarom se mindig tudom kitalálni mit érez! -sóhajtok fel nehezen.

-értem! -hunyja le szemét.
-és velem mi lesz Carter? -fordul felém a szokásos sunyi mosolyával.

-Mi lenne? -kérdeztem vissza egyszerűen.
-Barátok vagyunk, nem? -vonja fel szemöldökét.

-De, ez igaz! -bólintok elgondolkodva.
-Remek, akkor mostantól tanulmányozhatod az én érzelmeim! -kacsint egyet én pedig a hirtelen mozdulattól esküszöm meglepődtem.

-Minek? -ráncolom össze a szemöldököm.
-Hogy végre megértsd az ÉN érzéseim! -hangsúlyozza ki a birtokos jelzőt.

-Mert mik az érzéseid Mccold? -nézek rá kíváncsian.

-Igyekezni fogok, hogy rá gyere Carter, ne aggódj! -küld felém egy magabiztos mosolyt, majd mankóját megragadva indul el a lépcső felé.
-Hé, nem már, ez mit jelent? -érem utol.

...

-Mccold nem egészen három órája váltunk el, ne idegesíts! -veszem fel a telefonom miközben szekrényembe próbálom beletuszkolni a könyveim, csakhogy a telefonom és a salátámmal a kezemmel egyensúlyozni nem olyan egyszerű, mint gondoltam.

-Tudom, tudom... -vált kisfiús hangra, mintha ezzel megúszná a dühöm.
-de, szerintem elfelejtettem említeni, hogy tudom milyen nap van! -kezdi olyan hangsúllyal, ami egy pillanatra talán megingatja kedvem.

-és tudom, hogy nem rám tartozik és, hogy említetted már, hogy ne másszak bele az életedbe, de ha bármi van, szóval ha gondold...-dadog össze, ami roppantul idegesítő volt.

-Bökd már ki! -szidom le.

-Bocs, szóval, ha gondolod hívj nyugodtan, ha szükséged van valakire! Én itt leszek! -ejtette ki azokat a mondatokat, amiket már nagyon rég nem kaptam meg senkitől és bár roppant bénán adta elő, de a mellkasomba felmelegített valamit, ami már nagyon rég megfagyott.