Fagyos Páros

Anne Carter szemszögéből

-Mit csináltál Kitty? – harapom be ajkam.

-Azt mondtam Ryan-nek, hogy nem mondom el! -szipog és engem teljesen figyelmen kívül hagyva, ami még jobban felidegesít.

-Mond el nyugodtan, nem lesz baj semmi baj! -simítom hátra haját.

-Olyan sok ez így! -lélegzik nagyobbat.

-Légy őszinte velem! -búgom finoman.

-és te mikor leszel az velem? -kapja fel fejét mérgesen.

-Mi? -ráncolom össze szemöldököm.

-Elmondok mindent, ígérem Anne, viszont te is legyél velem őszinte! -szemei a dühtől és a tehetetlenségtől csillog, tudom hogy elakarja mondani mi nyomja a lelkét, de mintha nem bízna bennem.

-Ez nem fair! -nyelek én is nagyobbat.

-Nem, ahogy az sem fair, amit Ryan-nel tettél...-szavai késként szúrodtak bele a szívembe.

-Azt akarod, hogy őszinte legyek? -pattanok fel az ágyról, melynek következtébe megszédülök.

-Csak most az egyszer ne kezelj gyerekként! -áll fel ő is és bár határozott volt a hangsúlya szemei könnyektől csillogtak. Rögtön beindult egy ösztön bennem mi szerint meg kell mentenem, bármi elől is.

-Rendben! -adom be a derekam.

-Mit akarsz tudni? -nevetek fel, majd vissza dőlök kórházi ágyamra.

-Oké! -fújja ki magát, mintha már nagyon rég ezt tervezte volna.

-Csak az igazat fogod mondani? -kérdez rá mégegyszer. Vár a megerősítésre, mire bólintok.

-Csak az igazat!

-Nos, az első és legfontosabb! Tényleg szereted még Cameront? -szegezi nekem a kérdést, mintha csak valami kihallgatáson lennék.

-Nem! -felelem sarkalatosan, amin meg se lepődik.

-Egy kicsit se? -erősködik.

-Az összes porcikám undorodik tőle! -úgy ejtem ki a szavaim, mintha csak az időjárásról beszélnék.

-Akkor meg miért...várj-állította le saját magát. -Ryant szereted? -úgy néz rám, mintha az ötös lottó számai esnének ki a számomon.

-Hogy tudnám nem szeretni! -nevetek fel mert magam is viccesnek találom, hogy ennyire kötődők hozzá. -ahányszor kiakartam habarodni belőle, csak még jobban felemésztett és magába húzott, mint a futó homok. -rántom meg vállam.

-És nem érezted rosszul magad, mikor láttad szenvedni? -hangja számon kérő volt, az én ajkaim pedig keserű íz terjedt szét, mintha szénkapszulát szopogatnék.

-Azt mondtad, nem akarod, hogy gyerekként kezeljelek még is ilyen kérdéseket teszel fel! -horkanok fel, de hangom nyugodt maradt.

-Minden egyes alkalommal olyan volt látni a fájdalmát, mintha ezer tűt szúrtak volna át a bőrömön, amik húsomba kúsztak el egészen a központig aztán, szúrták át a szívem, minden egyes apró kis tű! -felelem indulattal, amire meg is szeppen a zsarnoki szerepet felvevő húgom. Haragszok rá, haragszom, hogy azzal zsarol amivel jól tudja, hogy megtörök.

-Sok kérdésed van még? -ébresztem fel lefagyott bambulásából, türelmetlen vagyok és szeretnék haza menni, vagy legalább az egyetemre menni.

-Csak egy! -veszi vissza a nyomozó szerepet.

-Miért? Miért kellett ezt tenned? Miért pont, most miért pont így kellett ezt tenned Ryannel? -kérdi nekem pedig felforr az agyvízem.

-Rémes testvér vagy, amúgy tudod? -előtörő könnyeim rögtön leseprem sápadt arcbőrömről.