Fagyos Páros

Ryan Mccold szemszöge

Őszinte legyek izgulok, végre lerakhatom mankóm így laza három hónap után. Furcsa lesz az biztos, de egy lépéssel közelebb kerülök hozzá, hogy újra játszhassak.

-Szóval összemelegedtetek Anne-val? -kérdi elfojtott mosollyal, a mellettem vezető M.
-Meglehet! -válaszoltam sejtelmes mosollyal hisz a lány gondolata is boldogságot árasztott testembe.

-Tudtam én, hogy jól döntöttem mikor hozzávágtam az aktád! -nevetett fel miközben a kórház útjára kanyarodott.

-Mi? -ráncoltam össze a szemem.
-Bevallom benne volt a kezem a kapcsolatotokba! -feleli egy pillanatra felém pillantva.
-Ezt nem értem! -vágtam totál értetlen képet.

-Mikor megkaptam az infót, hogy én foglak kezelni, Anne nagyon mély ponton volt...-kezd bele mondandójába, amire érdeklődve fordulok felé.
-Nem vallotta be, sose szokott panaszkodni és talán magát is áltata, de nem volt jól, belefáradt az életbe és kiégni látszott! -jegyzi meg.
-Egyre színtelenebb lett és félő volt, hogy teljesen átlátszóvá válik, ami hatalmas kár lenne mert Anne aurája igen is fényes és színpompázó, de nyilván ezt csak akkor láttod, ha ő is akarja! Viszont nem tetszett nekem...-próbálja óvatosan felvezetni. -aggódtam és ekkor jöttél te, mint valami égi jel! -neveti el magát.
-megláttam a sebesülésed okát, aztán az egyetem nevét és hirtelen bevillant az agyamba, hogy ez tökéletes munka kezdés lenne Anne-nak, úgy is ki akart szabadulni a papírmunkából. -meséje közbe a kórház parkolójába fordult be rutinosan.

-Aztán megláttam, hogy te is ugyanolyan törött vagy! -pillant rám, én pedig elnyílt ajkakkal néztem vissza rá.
-Hát gondoltam rásegítek az egymásra találásotokra, a többit pedig már te is nagyon jól tudod! -küld felém egy mosolyt.

Igen pontosan tudom, mi történt ez után! Beleszeretem Anne Carterbe, méghozzá anélkül, hogy tudtam volna.

-és boldogabbnak láttod? -kérdeztem vissza elképedve a hatalmasnak bizonyult szívén megdöbbenve.

A kérdésem másodpercében egy értesítés miatt felvillant a képernyőm. Egy szimpla Instagram értesítés szalag volt, nem is ez volt a fontos hanem a hátteremen virító Anne Carter, ahogy engem ölelve hatalmas mosollyal az arcán néz a kamerába. Ez a kép még az ominózus verseny után készült, a kép, ami minden nap mosolyt csal az arcomra.

M. is a képernyőre kapta tekintetét, majd elmosolyodva bólintott egyet.
-Igen, úgy gondolom remek munkát végeztem! -feleli mire hálás pillantással bólintottam egyet.
-Na menjünk, nagy fiú a végén még elérzékenyülök! -pattant ki a kocsiból.
Egy utolsó pillantást vetettem ismét a képernyőzáramra, majd az értéktelen értesítéseket kitörölve, Anne kisé homályos arcát megsimogtva zártam le. Ideje neki látni a melónak!

...

Férfi vagyok, így soha az életben nem vallanám be, hogy ez a fizikoterápia fájdalmasabb volt, mint az edzésem Martin edzővel. Minden egyes mozdultnál olyan erőségű lüktető fájdalmat éreztem, hogy ajkaimat be kellett harapnom, hogy nem engedjem szabadjára a könnyeim.

-Szép volt Cowboy! -ver rá egyet vállamra az épp kiérkező M.
-Tudom, hogy fájdalmas egy másfél óra volt, de gratulálok innen már csak előrébb van és bonusz, hogy innen is távozhatsz mankó nélkül gratulálok. -felelte miközben fehér köpenye zsebébe mélyesztette kezét.

-Kösz M., komolyan! -nevetek fel.
-Ez a melóm! -bólint. -Anyud? Ilyenkor már itt szokott lenni! -keresi szemével, akit amúgy én is.
-Nem tudom lehet, hogy túlórázik! -nézek furcsállva a telefonomra, de semmi üzenetem nem érkezett.
Nevére menve csörgettem meg, de ki se csenget.